Ophelia

18.

Április van, ami azt jelenti, hogy lassan befejezzük az első évünket. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan itt vannak a vizsgák. Én már most tiszta ideg vagyok, amitől a fiúk kikészülnek. Mivel ma szikrázóan süt a nap, úgy döntöttünk kijövünk egy kicsit. Ebéd után a James szerzett valahonnan egy óriási pokrócot, most is azon ülünk.

James valamit bütyköl, fogalmam sincs mi lehet, talán egy újabb összerakható seprűmodell. Peter Siriusszal kártyázik, ami egy kicsit vicces, mert mióta múltkor mindkettőjüket elvertem, nem nagyon akartak játszani. Remus napozik, de egyenletes szuszogásából vélve el is aludt. A telihold közeledtével szinte bárhol és bármikor el tud aludni. Én, mióta kijöttünk csak olvastam, úgyhogy úgy érzem itt az ideje, hogy egy kicsit abbahagyjam.

Tagjaimat kinyújtóztatva álltam fel, hogy valami új elfoglaltság után nézzek. Odamehettem volna Jameshez, hogy mutassa meg most épp min ügyködik, de nem akartam zavarni. Siriust és Petert is nyaggathattam volna, de kártyázni sem volt kedvem. Remust pedig egyszerűen nem volt szívem felébreszteni. Tengelyem körül megfordulva a szemem megakadt egy pitypangon. Ahogy a szél gyengéden fújdogálta, úgy nézett ki, mintha incselkedne velem.

Eszembe jutott a koszorú, amit anya tavaly nyáron font virágokból. Gondoltam én is megpróbálom. Gyorsan szedtem pár pitypangot (na jó, lehet kicsit túlzásba estem) és vissza is ültem a fiúkhoz. Először kicsit tanácstalanul ültem: az oké, hogy megvannak a virágok, de hogy kezdjem el? Az első ötletem az volt, hogy megpróbálom őket összecsavarni, de azzal a szerencsétlenkedéssel csak tönkretettem két virágot. Újakat vettem a kezembe, és megpróbáltam visszaemlékezni anyu mozdulataira. Menni fog ez, gyerünk, Ophelia – bíztattam magam. Még jó pár virágot tönkretettem, mire tényleg rájöttem hogyan kell. Pár perc múlva már kész volt a kis koszorúm. Óvatosan tettem a fejemre, nehogy szétessen, ha valamit mégsem csináltam jól.

– Na, hogy tetszik? – néztem büszkén a fiúkra.

– Mi? – kérdezte Remus, bár szerintem ez a kérdés inkább az egész helyzetre utalt, tekintve, hogy a hangomra ébredt fel.

– Hát ez – tettem a még mindig fekvő bátyám arcára a virágokat.

– Nagyon szép – nevetett át a koszorún.

– Mugli dolog? – kérdezte Sirius. Még bólintani sem tudtam, amikor James megszólalt:

– Sirius, nálatok nem engedik szórakozni az embert? Már szegény pitypangok is vérárulók? – kérdezte hitetlenkedve, miközben a fejét csóválta.

– Anyám egyedül a fehér és sötét virágokat szereti, a sárga színt pedig különösen utálja. Szerintem az egyetlen sárga az egész házban a tojásban van. Mellesleg a családom gyogyósokból áll, szóval merőben más az elképzelésük a szórakozásról – magyarázta Sirius. Cinikusan mosolygott, de látszott, hogy azt a kevés jókedvét is elsötétítette az a tudat, hogy a családja ismét valami, a legtöbbeknek természetes dologtól fosztotta meg. James is tudta, hogy előző kérdésével valami érzékeny helyre talált, így bocsánat kérően nézett Siriusra.

– Csinálok mindenkinek – mondtam oldva a feszültséget és már a kezembe is vettem a virágokat. Előbb még alig tudtam megcsinálni egyet, most meg bevállalok négyet. Az ember annyi mindent megtenne, csak hogy lássa a barátait mosolyogni.

Miután a másodikat is megcsináltam el kellett mennem új virágokért. A koszorúkat a biztonság kedvéért a fejemre tettem, nehogy véletlenül rá legyen lépve. A diákok, akikkel elmentünk egymás mellett kissé furcsán néztek rám, de nem haragudtam rájuk, elvégre ritkán látni egy embert ennyi virággal.

A végére tényleg belejöttem a fonásba, a kezein szinte maguktól dolgoztak. Mikor a fiúk fejére is feltettem a koszorút, nem álltam meg nevetés nélkül. James, mintha előre tudta volna, lehozta a fényképezőgépét. Egy éppen arra járó negyedéves diákot rohantunk le és kértünk meg, hogy fotózzon le minket. James megígérte, hogy nyáron, majd előhívatja a képet és mindenkinek küld egy darabot. Elronthatatlannak tűnő jókedvvel, pitypangkoszorúval a fejünkön indultunk el vacsorázni.