Ophelia

16.

Őszintén kijelenthetem, hogy ez volt az eddigi legjobb szünetem. Igaz, anyuék nagyon hiányoztak, de leveleztünk és a fiúk mellett szinte lehetetlen unatkozni. Egészen otthonosan berendezkedtem a szobájukban, de tegnap sajnos vissza ellett költöznöm a sajátomba. A Roxfort Expressz is tegnap futott be az otthonról jövő diákokkal és a kastély újra megtelt élettel. Ez azonban sajnos azt jelenti, hogy a szobatársaim is visszatértek. Juhú! Szóval most mondhatni előlük menekülök a Griffendél klubhelyiségbe.

Kint megint hullik a hó, így gondoltam megpróbálom rávenni a fiúkat, hogy menjünk ki. Egész szünetben ezt csináltuk: ahányszor havazott, mi annyiszor voltunk kint a parkban és mindannyiszor hatalmas hógolyócsatákat rendeztünk.

– Jelszó? – kérdezte már vagy harmadszor a Kövér Dáma, én pedig egyre kétségbeesetten próbáltam kihalászni a fejemből a szót, amit a fiúk mondtak reggelinél.

– Nem emlékszem – hajtottam le a fejem.

– Sajnálom, anélkül nem engedhetlek át – rázta a fejét a nő a festményen.

Már a könnyeimmel küszködve indultam visszafelé, amikor hirtelen kivágódott a klubhelyiség ajtaja. Megfordulva láttam, ahogy Sirius kilép rajta.

– Lia! – integetett nekem.

– Szia, Sirius – mosolyogtam rá.

– Épp hozzád indultam – mondta, miközben felém lépdelt.

– Bármilyen meglepő, én is titeket akartalak megkeresni – feleltem, majd elhúztam a szám. – Elfelejtettem a jelszót.

– Butus vagy, Ophelia – nevetett rám, majd kissé összekócolta a hajam.

– Ha-ha, nagyon vicces – puffogtam, de ez őt nem zavarta, csak gyengéden elmosolyodott.

– Szóval, csak annyit akartam, hogy... – váltott témát – Mi megyünk ki parkba és hogy volna-e kedved velünk jönni?

– Persze – feleltem sűrűn bólogatva. – Egyébként, ha hiszed, ha nem, én is ugyan ezt akartam kérdezni tőletek.

– Azt hiszen egy rugóra jár az agyunk – nevetett.

– Akkor 10 perc múlva a főbejárat előtt – búcsúztam, majd gyorsan elindultam lefelé.

– Nem lehetne 15? – egyezkedett utánam kiáltva.

– Nem – ingattam a fejem nevetve. Ez az ember lehetetlen! – És ne merj késni Sirius!

– Igenis, kapitány! – mondta, és hangján hallatszott, hogy mosolyog. A következő pillanatban hallottam, ahogy belép az úja nyüzsgő klubhelyiségbe.

***

Szerencsére a fiúk nem késtek, sőt, hamarabb voltak ott, mint én. Mosolyogva integettem nekik.

– Na most ki ne késsen el? – nézett rám Sirius.

– „Egy hölgy sosem érkezik későn, a többiek vannak ott túl korán" – mondtam neki visszafojtott nevetéssel. Ezek után elindultunk kifelé.

Ahogy kiléptünk, csodálattal fordítottam körbe a tekintetem. Furcsa, de ha kedvenc évszakot kéne választanom -hiába vagyok tavaszi gyerek-, a tél lenne az. Legalább is ahogy végig néztem a csillogó fehér tájon és hópelyhek szállingóztak körülöttem, nagyon is így gondoltam. A táj csodálásából egy hang zökkentett ki.

– Uborkaültetvény – suttogta Sirius a fülembe.

– Ez most hogy jön ide? – néztem rá. Értetlen arcom láttán nem tudta visszatartani a mosolyát.

– Ez volt a jelszó – magyarázta.

– Oh – sóhajtottam, majd elnevettem magam – Már azt hittem, elment az a maradék eszed is. Tényleg buta vagyok!

– Én mindig is mondtam – hallottunk meg egy harmadik hangot. A következő pillanatban Remus furakodott be közénk.

– Nem is tudod miről beszéltünk – sóhajtottam egy mosoly kíséretében.

– Az nem számít – legyintett. – Testvéredként azt az egész életemre szóló munkát kaptam, hogy ahányszor csak lehetőségem van rá, azzal szekáljalak, hogy buta vagy. Ez a dolgok rendje.

– Az lesz a dolgok rendje, ha mindjárt tarkón váglak – fenyegettem meg fojtott nevetéssel.

Ő azonban ezzel mit sem törődve előre sétált. Hatalmas hiba volt. Így tökéletesen fejen találta a hógolyóm. Először azt hittem, csak úgy hagyja, így lehajoltam még egy kis hóért. A szemem sarkából láttam, hogy ő is lehajol, és még mielőtt elugorhattam volna, eltalált. Így kezdődött el egy újabb hógolyócsata.

Rövid időn belül én már Jamest bombáztam. Szegény már csupa hó volt, fekete hajában szinte világítottak a kis, fehér darabkák. Egyszerre emeltük fel a kezünket, hogy eldobjuk a golyókat, ám az ő keze hirtelen megállt a levegőben, majd leeresztette és a háta mögé dugta, mintha valami rosszat csinált volna. Nekem viszont már késő volt – egyenesen fejen találtam, így még több hó került a hajába és talán a szemüvege is kissé félrecsúszott. James nem szokott így viselkedni, ezért inkább megfordultam, hogy lássam mitől fél ennyire.

Nem tudom mire számítottam. Talán egy tanárra, magára Dumbledore-ra, egy gonosz varázslóra vagy valamilyen veszélyes csoda-lényre, de nem Lily Evansre és a barátnőire. Pedig csak ők voltak ott. Hallottam, ahogy James kétségbeesetten próbálja kirázni a rengeteg havat a tincsei közül, elég kevés sikerrel. Lilyék eközben már oda is értek hozzánk. Mosolyogva köszöntünk egymásnak. Nem voltunk barátnők, de pár alkalommal már beszéltem vele. Kedves lány volt.

– Hogy bírsz velük? – intett fejével a fiúk felé

– Nem olyan rosszak – néztem én is rájuk, mint valami büszke anyuka. Egy időre Remus és Sirius is abbahagyta egymás fürdetését a hóban és Peterrel együtt felénk néztek. James is abbahagyta a haja rázogatását és bárgyúan mosolygott felénk. Pontosabban Lilyre. Mit nem mondtak el nekem?

– Ha majd menekülni akarsz előlük, hozzánk nyugodtan futhatsz – kacsintott rám a Lily jobb oldalán álló szőke lány, talán Marlene. Már éppen válaszolni akartam, amikor egy hógolyó tökéletesen fejen talált. Dühösen fordult a fiúk felé, és megláttam Sirius vigyorgó képét. Persze, hogy ő nem tud megmaradni a seggén!

– Köszi! – mosolyogtam rájuk. – És most, ha megbocsájtotok, megyek belefojtom a hóba Siriust.