Ophelia

21

A nagyterembe beérve szinte futottunk a helyünkre, mert mint mindig, most is késésben voltunk. Épp hogy leültem McGalagony professzor már terelte is be az elsősöket. Egészen nosztalgikus hangulatba kerültem, ahogy láttam, hogy mások is úgy reszketnek mint a falevél. Ezt persze nem mondtam ki hangosan, nem volt kinek. Hátra pillantva akartam megszólítani Pitont -aki mellé sikerült befurakodnom-, de úgy tűnt őt hidegen hagyja ez az egész és a gondolataiba merül, így inkább visszafordultam a süveg felé.

A legtöbb gyereket csak a családneve alapján tudtam beazonosítani, a legtöbbet azonban még arról sem, hiszen nem volt kézikönyvem a varázsvilág nagy családjairól. Regulust könnyű volt felismerni. Szakasztott úgy néz ki, mint Sirius és őt is körül lengi az a tipikus Black-aura, amit csak akkor ismer fel az ember, ha ismer valakit a családból.

Láttam, hogy kissé megremegett, mikor a süveget a fejére helyezték. Már-már (főleg egy ilyen magasrangú, aranyvérű család sarjánál) botrányosan hosszú idő után hallatszott a kiáltás, miszerint a Mardekárba kerül. Az asztalunknál kitört a tapsvihar és mintha Regulus arcán egy pillanatnyi megkönnyebbülés futott volna át. Miután a fiú leült, mintha senkit sem érdekelt volna a ceremónia, még amikor új taggal bővültünk is csak egy illedelmes taps volt hallható. Az, hogy Regulust a Mardekárba osztották, mintha elfelejtette volna mindenkivel a múlt évi bakit Siriusszal, mintha ez az egy dolog megmentette volna az egész Black-házat.

***

Dumbledore beszéde után olyan gyorsan álltunk neki enni, mintha mindenkit éheztettek volna otthon. Pár percig csak az evőeszközök csörgését és a poharak csilingelését lehetett hallani (szinte biztos, hogy legalább három pohár összetörött), aztán kezdődött csak el a beszélgetés. Épp kaptam volna be a következő falatot, amikor egy kéz érintette meg a vállam. Legnagyobb meglepetésemre Regulus keveredett valahogy mellém az asztal legtávolabbi pontjáról. Láttam rajta, hogy vár valamire vagy éppenséggel mondani akar valamit, csak még nem találja a szavakat. Ránézve rögtön eszembe jutott milyen buta voltam az állomáson. Lehet, hogy nekünk és Siriusnak tetszett, elvégre a bátyja utálja a szüleit, de abba bele sem gondoltam, hogy neki ez milyen képet festhetett rólam. Elvégre Regulus szeretheti a őket, még ha ez számomra hihetetlenül is hangzik. Ráadásul őt is megsértettem! Legszívesebben beleverném a fejem az asztalba.

– Annyira sajnálom, amit az állomáson mondtam – szólaltam meg szinte kiabálva gondolkozás nélkül, azzal sem törődve, hogy le sem nyeltem rendesen az ételt. Most már biztos, hogy hülyének gondol.

– Ne sajnáld, megérdemelték – vonta meg a vállát, miközben egy apró mosoly bujkált a szája sarkában.

– Nem gondolkodtam... várj, mi? – néztem rá tágra nyílt szemekkel. Se szólni, se köpni nem tudtam. Nem hogy nem vet meg, de még egészen barátságos is velem.

– Megérdemelték – ismételte meg egy apró nevetés kíséretében. – Mármint...hatalmas őrültség volt így nekik rontani és valószínűleg az egyetlen ok, hogy nem csak hogy még életben vagy, de sértetlenül megúsztad, az az, hogy anyámat hatalmas meglepetésként érte, hogy egyáltalán hozzá mertél szólni. Nem hiszem, hogy valaha bárki megengedte volna magának azt a hangnemet vele szemben, amit te ma reggel. Még Sirius sem, pedig az már nagy szó – rázta hitetlenkedve a fejét. – Nem is értem, miért nem Griffendéles vagy.

– Hogy őszinte legyek én sem, pedig mindig is oda akartam kerülni – hihetetlen, hogy nem mérges rám, sőt, a szavai mögött mintha egy kis rejtett elismerés rejlene.

Láttam rajta, hogy elfogyott a mondandója, de még nem akart menni, ezért miután lenyeltem a következő falatot újra én szólaltam meg.

– És megismerkedtél már a többiekkel? – nézek rá újra. Szája olyan mosolyra húzódik, amitől egy kicsit kellemetlenül érzem magam. Nem is ez a megfelelő szó rá. Hülye, hülyének érzem magam.

– Persze, de már évekkel ezelőtt, majd a fél iskola valahogy a rokonom, ha nem több – nevetett. – Van, akit persze nem ismerek közelről. De te voltál az egyetlen, aki eddig nem ismertem, de szerettem volna.

– Oh, ne haragudj, néha elfelejtem, hogy itt a legtöbben együtt nőttek fel – nem tudom, hogy a szavait bóknak szánta-e, de én most annak vettem. Már Siriuson sem tudtam kiigazodni az idő nagy részében, de Reguluson még nehezebb lesz. És most már biztos vagyok bene, hogyha eddig nem tartott idiótának, akkor biztosan.

– Semmi baj – köhintett egyet zavartan. – Én sem akartalak megsérteni. Sőt, ha bármikor olyat teszek, vagy mondok, amit sértőnek érzel, szólj rám. De tényleg, nyugodtan. Nem akarok bunkó lenni az egyetlen emberrel, akit újonnan megismertem.

Talán nehezebb kiigazodni rajta, de könnyebben kezelhető, és valahogy nyitottabb is – gondoltam magamban.

– Persze, ahogy szeretnéd – mosolyogtam rá. Visszamosolygott, majd felállt és eltűnt az elsősök tömegében, akiket a prefektusok elkezdtek a szobáik felé vezetni.