Ophelia

19.

Vége, eltelt egy újabb iskolaév. Furcsa, mert sajnálom, pedig eddig mindig örültem a szünidőnek. Most is örülök, nem arról van szó. Alig várom, hogy újra láthassam a szüleimet és hogy akkor kelhessek fel, amikor csak akarok, de úgy érzem nagyon fog hiányozni az itt eltöltött idő. Annyira jó volt itt, hogy még abba is beleegyeznék, ha továbbra is folyna a tanítás, csak maradhassak még itt egy kicsit a barátaimmal. Igaz, a vizsgák után aligha lehetett minket rendesen tanítani, de az egy másik kérdés.

Már a vonaton ülünk és éppen előbb ment el a Büfés Boszorkány, így kisebb hegyekben áll körülöttünk a sok édesség. Már vagy egy órája elindulhattunk, de nem tudom, mert gyorsan telik az idő úgy, hogy hamarosan elválunk. Úgy beszélek, mintha soha többé nem látnánk egymást, pedig tudom, hogy nem igaz. Egyszerűen csak furcsa lesz szétválni, úgy hogy annyi hónapon át szinte össze voltunk nőve.

– De ugye nyáron is fogunk találkozni? – adott hangot Peter a fejemben kavargó gondolatoknak.

– Ez csak természetes, cimbi – lökte meg James játékosan, mi többiek pedig hatalmas szinkronban bólogattunk.

– Megígéritek? – nézett rajtunk körbe olyan hatalmas bociszemekkel, amilyet még embertől sosem láttam, egy jéghegyet is megolvasztott volna.

– Ennek a tekintetnek hogyan is tudnék nemet mondani? – sóhajtottam fel jóleső melegséggel a szívemben.

– Arra mérget vehettek, hogy nem hagylak titeket békén! – mondta James vigyorogva.

– Amikor csak lehet, írni fogunk egymásnak – bólintott Sirius, mintha valamilyen szabály született volna.

– De még mennyire! – szállt be Remus is. – Alig várom, hogy megmutathassam nektek a kedvenc helyem! Egy kis tó az erdőben, rengeteg virággal körülölelve. Olyan jókat lehet benne fürödni és...

– Na, ne mondj el mindent, úgy oda a meglepetés – szólt közbe Sirius nevetve.

– Akkor ezt meg is beszéltük – csapta össze két tenyerét Peter, majd hálásan elmosolyodott, – Köszönöm szépen!

A bátyám eközben pedig elkezdte túrni az édességhegyet. Pár pillanat múlva már egy tábla kissé megolvadt csokit tartott a kezében, majd jobban előrehajolt.

– Most pedig mindenki törjön egy darabot, hogy ezzel megpecsételjük az ígéretet – szólalt meg eltúlzott szertartásos hangon. Hatalmas jókedvvel tört mindenki egy-egy darabot, majd koccintottunk. Miután lenyeltem, kuncogva szólaltam meg:

– Annyira szeretem, hogy egyformán hülyék vagyunk – erre már mindannyian nevetni kezdtünk és valahogy még egy suta csoportos ölelést is sikerült összehoznunk. Az út további részén semmiségekről beszélgettünk, röhögcséltünk, csak egyszerűen élveztük egymás társaságát.

Mikor a vonat megérkezett, továbbra is vigyorogva, mint a vadalma, lekecmeregtünk a vonatról. Rögtön anyuékat kerestem a szememmel, és szinte azonnal meg is pillantottam őket. Egy oszlop mellett álltak, kissé visszahúzódva a tömegtől. Belekaroltam Remusba, még egyszer hátrafordulva elköszöntem a fiúktól, majd sebes léptekkel elindultam a szüleim felé.

– Hát itt vannak az én kincseim! – lelkendezett anya, majd egy igazi csontropogtató ölelésbe vont mindkettőnket. Apa közben valahogy elvette tőlünk a csomagjainkat, majd ő is megölelgetett minket. Annyira örültem, hogy láthatom őket, hogy alig tudtam magamból kipréselni egy „Sziasztok"-ot. Remus is hasonlóan érezhetett, és tudom, hogy tagadni fogja, de láttam, hogy az ő szemében is könny csillog.

Annyi mindent akartam elmesélni apuéknak, hogy hirtelen semmi sem jutott eszembe. Olyan jól esett végre valahára csak velük lenni, hogy szinte tolakodásnak éreztem volna megszólalni. Láttam anyán, hogy ő is a könnyeivel küszköd, így sétálás közben odabújtam hozzá, ő pedig egy hálás tekintet kíséretében megsimogatta a fejem. Hirtelen apa szólalt meg:

– Na, meséljetek már valamit, erre vártam egész héten!

Ez után hazáig be sem állt a szánk, Remus-szal egymás szavába vágva akartunk elmesélni mindent egyszerre, amiből aztán persze hatalmas káosz lett. Ám káosz ide vagy oda, soha nem cserélném el a bolond családomat a világ összes kincséért sem.