Ophelia

14.

Amikor visszaértem, örömmel konstatáltam, hogy már mindenki felöltözött (Remus is az új karácsonyi pulcsijában volt). Miután óvatosan eltűztem a hajam a csattal leültem, és Remus-szal egyszerre kezdtük el kinyitni utolsó ajándékunkat. A többiek csak kíváncsiskodva nézték ezt a nagy szertartásosságot. Szinte egyszerre nyitottuk ki az ajándékokat, majd rögtön össze is néztünk.

– Ez az amire gondolok? – kérdezte Remus izgatottan.

– Bizony ám – feleltem sunyin mosolyogva.

– És az mi is? – kérdezte Peter olyan hangon, mintha valami nagyon rosszra számítana. A bátyámmal egyszerre emeltük fel a csomag tartalmát: egy-egy fakardot és palástot. James mintha kissé eltátotta volna a száját a látványtól.

– Egy újabb hagyomány, ugye? – nyögött fel halkan. Én ekkor Remusra néztem, afféle ,,te is arra gondolsz, amire én" módon, majd felpattantunk és a Geminio-bűbáj segítségével elég kardot és palástot varázsoltunk mindenkinek a szobában, majd döbbent tekintetük ellenére a kezükbe nyomtuk őket.

– Igen, James, egy újabb hagyomány. Karácsonykor mindig ezekkel játszunk. Ez az egyik legjobb része a napunknak. Általában két ellenséget alakítunk, de tavaly például társak voltunk és közösen kellett bevennünk egy várat, amit egy gonosz sárkány foglalt el – magyaráztam lelkesen.

– Szegény anyánk – sóhajtott fel Remus visszafojtott nevetéssel, és az emlékek hatására én is kuncogni kezdtem. – Na, benne vagytok? – kiáltott fel lelkesen.

– Naná – felelték hárman egyszerre.

– Nekem volna egy javaslatom – emelte fel a kezét James. – Szóval, csinálhatnánk úgy is, hogy mivel ti vagytok a játék ,,szakértői", választotok magatoknak csapatot. És aztán kvázi egymás ellen harcolnánk. Mondjuk Lia lehetne a királynő, aki meg akarja védeni a birodalmát a gonosz királytól, aki te lennél, Remus – mondta le ötletét erősen gesztikulálva, majd ránk nézett.

– Nekem nagyon tetszik az ötlet – mosolyogtam rá. – De sajnos most szét kell szednünk legalább egy kis időre ezt a csodálatos bunkert.

– Oh... - sóhajtott csalódottan Sirius. – De majd még visszacsináljuk, ugye? – kérdezte reménykedve.

– Még szép hogy – válaszolt most Remus.

Már épp fordultam meg, hogy elkezdjem leszedni a bunker tetejéül szolgáló lepedők egyikét, amikor a szemem sarkából láttam, hogy Peter előkapja a pálcáját. Elmormogott valamilyen varázsigét az orra alatt, mire a lepedők maguktól lekötöződtek és összehajtották magukat. A lent elhelyezett párnák és pokrócok is hasonlóan cselekedtek. Döbbenten meredtünk a fiúra, mire ő megvonta a vállát.

– Most mit néztek? Én sem hittem, hogy sikerülni fog – vakarta meg a fejét, mire mindannyian elnevettük magunkat.

****

Megkötöttem a palástom, majd mosolyogva odaléptem Remushoz, hogy segítsek neki. Miközben megigazítottam az elég bénára sikerült masniját, ő így szólt:

– Sajnálom hugi, de most külön kell lennünk. Nem is tudom, hogy fogod nélkülem majd túlélni ezt a szörnyű, veszélyekkel teli világot – ingatta a fejét hülyülve.

– Hugi? Mégis miféle húgról beszélsz? Hiszen én legádázabb ellensége vagyok, vagy tán elfelejtetted? – szálltam be a játékba elfojtott nevetéssel.

– Hogy is felejthetném! – kiáltott fel színpadiasan a testvérem. – Hiszen sok ellenségem van, de mind közül te vagy a legnagyobb! Elvetted házam, földem, legkedvesebb lovam! Te álnok, te csalárd! – majd ahogy kimondta az utolsó szót, kétrét görnyedtük a nevetéstől.