Ophelia

5.

Az ünnepi lakomán rosszul éreztem magam. Persze nem azért, mert nem volt finom az étel (sokkal finomabb volt, mint ahogy apa mondta), hanem mert az a tudat, hogy hét évig egy olyan házhoz fogok tartozni, ahol az összes diák megvet, folyamatosan ott motoszkált a fejemben. A vacsora közben néha elkaptam bátyám szomorú pillantását, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Háztársaim voltak olyan kedvesek, hogy még a szobánkban sem hagytak békén. Éppen leültem egy ágyra az ajtó közelében, amikor meghallottam egy gunyoros hangot.

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy majd tiéd lesz a legjobb ágy? – kérdezte az egyik lány felhúzott szemöldökkel.

– Jó, akkor mondjátok meg, hogy melyik ágyban aludhatok, aztán ha lehet a következő hét évben ne is szóljatok hozzám – fakadtam ki. Nem szokásom bunkónak lenni, de mára tényleg elegem volt belőlük. Valószínűleg őt is megleptem, mert már csak akkor szólalt meg, mikorra átsétáltam egy sarokban lévő ágyhoz.

– Ott maradhatsz – mondta megszeppenve, már egy kicsit kevesebb felsőbbrendűséggel. Én csak morogtam egyet, majd lefeküdtem és az ágy felé fordulva elaludtam ruhástól.

Reggel nagyon korán ébredtem, ami jól is jött, hiszen így nem kellett a szobatársaimmal foglalkoznom. A szokásos reggeli teendők után ahelyett, hogy a nagyterembe mentem volna reggelizi, úgy döntöttem sétálok egy kicsit. A nap csak most kelt fel, a fű is még harmatos volt. Nem tudom mennyi ideig lehettem kint, de mire visszaértem már elég sokan voltak a nagyteremben. A Mardekár asztalának egy viszonyleg üres részére ültem, pont úgy, hogy ráláthassak az ajtóra. Miközben ettem, valahogy elém került az órarendem. Gyorsan befejeztem a reggelizést és elindultam a bájitaltan könyvemért. Kicsit hamarabb akartam odaérni, minthogy kezdődik az óra, azt remélve, hogy előtte még beszélhetek Remusszal. Ám a bátyám óra kezdete előtt körülbelül 3 másodperccel érkezett hamarabb. Szerencsénkre a professzor szeret késni.

– Lia! – jött oda hozzám az ikerbátyám egy hatalmas vigyorral. – Hogy vagy?

– Amilyen jól csak lehet – válaszoltam egy aprócska mosollyal. – De ahogy látom neked már jobb kedved nem is lehetne.

– És ez azért van, mert végre ehettem csokipudingot reggelire – nevette el magát. – Te pedig ne aggódj, csak azért, mert más házba kerültél, mint én, attól még ugyan úgy szeretlek és rengeteg időt fogunk együtt tölteni.

– Köszönöm – mondtam egy kicsit könnyes szemmel miközben megöleltem. Annyira örültem, hogy ezt mondta. A beosztás óta szinte minden percben attól féltem, hogy pont az ellenkezőjét fogja a fejemhez vágni, vagy ami még rosszabb még csak nem is fog hozzám szólni. – Hogy is gondolhattam, hogy az ellenkezőjét fogod mondani? Hiszen te vagy a világ legjobb bátyója – suttogtam.

– Jajj, fejezzétek már be a nyálaskodást! – hallottuk meg Sirius (talán) viccesnek szánt közbeszólását. Őszintén szólva eddig észre sem vettem, hogy ott volt. – Inkább induljatok befelé – mutatott a már -a házvezetőtanárom és bájitaltanprofesszorunk által- kinyitott ajtóra.