Anyone (Jaywon) ✔️

Part 23

~Heeseung szemszög~

Sötétség. Azt mondják ez a megnyugvás helye. Egy olyan fázis, ahol már nem fáj semmi, nem érdekel semmi. Lebegsz a semmiben nem érezve semmit, csak is a nyugalmat. Hazudtak. Mindenki hazudott nekem. Az oly régóta várt sötétség amibe azt hittem végre megnyugodhatok, nem ért el. Helyette egy sötét szobába bezárva a saját izzadságomtól koszosnak nyilvánult matracon fekszem és az egyetlen dolog amiből még tudom hogy itt vagyok ezen a földön az a szívverésem néhol heves néhol pedig lassú, ütemes verése. Nem mozdulok, éppenséggel még nem is félek mivel elrablóm messze tartózkodik, de mégis úgy érzem az éltető szervem mindjárt kiszakad a mellkasomból. Talán a sok lelki trauma vagy az itt megélt dolgok hatásának a depressziója kerített így hatalmába, nem tudom. Egyet viszont tudok, ha ez így folytatódik nem biztos hogy túlélek még egy hetet. Elrablóm alapjáraton normálisan tartott, kaptam enni bár keveset viszont ahhoz a folytonos edzések és a diéta miatt hozzászoktam. Egy tiszta szobába zárt be nem tudom talán egy éve? Háromnegyed éve? Az időérzékem teljesen eltávozott azon az estén. Ruhát is adott hetente, fürödni is kiengedett néha napján viszont csak szigorú felügyelet mellett. Viszont én még így is lefogytam, úgy nézek ki mint egy csontváz a sok stressz miatt. Az edzéseken felszenvedett izomréteg mintha egy pillanat alatt távozott volna el rólam. Úgy érzem semmi erőm és gyenge vagyok. Régebben még próbálkoztam az ablakon lévő rács szétfeszítésével vagy az ajtó kinyitásával viszont mind hiába. Látszik is. Itt fekszem könnyein közt az egyetlen árva matracon amely még megért engem.

Mit érezhet most Jungwon? Bele se merek gondolni. Vagy a szüleim, barátnőm? Barátomat eleve egy nagyon törékeny, ragaszkodó léleknek ismertem meg. El sem tudom képzelni mit érezhet szegény jelenleg. Lehet már rég elfelejtett, hisz halottnak vagyok nyilvánítva, ezt elrablóm is megmondta. Lehet beletörődött a feltételezett halálomba ahogy a szüleim és Choa is. Apám még könnyebb eset. Őt valahogy soha nem is érdekeltem igazán, én csak egy becsúszott gyerek vagyok. Ő soha nem akart gyereket. Ellentétben anyával akinek mindig is a szeme fénye voltam és mindenben ott volt mellettem. Azok a régi szép idők. Hiányzik az otthonom, a barátaim és az életem. Legszívesebben mindet vissza akarnám szerezni, jelenleg viszont úgy érzem, hogy közelebb állok az elvesztésükhöz, mint a visszaszerzésükhöz.

Az ajtó babrálására összerezzentem. Visszajött. Az egyetlen ember akit már elrablásom előtt óta is utáltam. Még mindig nem fér a fejembe, hogy hogy tudott elrabolni, egy meccs kellős közepén a nagy tömegben. Az ajtó kinyílik a hirtelen világosra pedig hunyorítani kezdtem.

-Te egyre szarabbul nézel ki. -letérdelt elém a földre, két kezébe vette az arcomat majd oldalra fordídgatva nézegette azt, mintha valami kutya lennék. Már meg sem szólalok, nem méltatom válaszadásaimmal sem figyelmemmel, ami az ő viselkedésén is látszik. Néha bejön, belém rúg kettőt, majd kimegy. A kajával és a fürdéssel való viszonya is megváltozott. Most sem tett másképp. Miután eleget kémelte az arcomat csak hirtelen elengedte a fejemet ami ezáltal visszaesett a matracra a hirtelen jött mozdulat miatt. Aprót felnyögve temettem fejemet az anyagba hátha az valamennyit enyhít a fájdalmamon. A fájdalomküszöböm is a béka segge alá esett az elmúlt időben, így még a legapróbb kis sérelem miatt is képes lennék ordítani. A barna hajú nem méltatva engem semmilyen figyelemmel csapta be maga után az ajtót, majd már csak a zár kattanását lehetett hallani.
Könnyes szemekkel néztem körbe a helyiségben. Mindegy ugyan olyan volt mint azelőtt leszámítva, hogy ahogy egyre többet néztem a kis rácsos ablakon beszűrődő fényt, úgy kezdett el forogni velem a világ. Megdörzsöltem a szemeimet, hátha ez enyhít az émelygésen de pont az ellentettje történt. Csak rosszabb lett. Felültem fekvő helyzetemből hátha ezzel enyhíteni tudok a szédülésemen de mind hiába. Ahogy forgott velem a világ úgy kezdett el hányingerem lenni és pontokat is elkezdtem látni. Mikor is kaphattam utoljára ételt? Talán kettő vagy három napja? A napok összefolynak és egyre hosszabbnak tűnnek. Mintha a falon lévő óra nem előre, hanem hátrafelé járna.

Kicsit összeszedtem magamat, majd először is ülő helyzetbe nyomtam fel a testem, hisz a kevés étel és a gyengeségem miatt ha most felpróbálnék állni biztos elesnék azzal még nagyobb galibát okozva az eleve szar helyzetemben. Belekapaszkodva az ajtókilincsbe sikerült felállnom, majd amint ezt megtettem felnyomtam a kislámpát ami miatt rálátást nyertem magamra a falon lévő tükörben. Beesett arc, reményt vesztve csillogó szemek, majdnem vállig érő, lenőtt haj, széles váll, csont és bőr.
Ha most valaki meglátna nemhogy nem ismerne fel, még szerintem a mentőket is hívná. Ahogy kapaszkodtam az ajtókilincsbe véletlenül megnyomtam azt az ajtó pedig kinyílt. Elfelejtette bezárni, talán most megszabadulhatok egy év szenvedés után?

Reményemet akkor vesztettem el, mikor a bejárati ajtóhoz érve bizonyosodtam meg arról, hogy az viszont zárva, nem is egy módon. Körbejártam az egész lakást, bármiféle kiutat keresve de semmi. Wonho csak szórakozik velem. Tudta, hogy megragadom a lehetőséget és kijövök. Még egy üveg víz sincs abba a kibaszott hűtőbe. A konyacsapra támaszkodva nyitottam meg a vizet amiből szerencsémre folyt a víz, így a szomjamat csillapítani tudtam. Ez kellett legfőképp a testemnek ebben a pillanatban, hisz a sok séta miatt kifáradtam.

Nem akartam visszamenni a szobába így elindultam valamerre amerre a lábam vitt. Azt hiszem a dolgozószobájába tévedhettem be, erről az asztalon lévő nagy számítógép és a polcokon lévő sok irat biztosított. Benyitogattam a szekrényekbe és olyan dolgot találtam amit nem hittem volna hogy valaha viszont látok. A telefonomat ami ráadásul nem volt csontig merülve. Gondolom kikapcsolta, hogy ne keressenek. Viszont hülye lennék most elvinni. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja nézni hogy itt van e amikor hazaér.

Visszatéve a készüléket mentem vissza a nappaliba. Épp le akartam ülni mikor hallottam a zár kattanását ami minden eddigi cselekvésemben megállított.

-Kezeket ki oldalra. -mondta egyből, majd mellém érve kezdett el átkutatni. Mikor úgy vélte tiszta vagyok intette egyet a kezével. Arrébb álltam majd vártam mit fog mondani. Már nem feleselek vagy ellenkezek ellene, felesleges mind. Inkább beletörődök a sorsomba.

-Hoztam egy kis kaját mivel ha így folytatod nem fogod sokáig bírni. -bólintottam, hisz bármennyire nem akartam enni szemem már kopogott az éhségtől és tényleg nem most akartam még elhagyni az élők sorát. Engedte, hogy annyit egyek amennyit szeretnék, fürödni is elengedett, tiszta ruhát is adott. Mintha visszakattant volna benne valami az előző énjéhez.

-Figyelj Heeseung, én nem akarlak kínozni téged. -kezdte volna el, ha nem vágok közbe.

-Pedig minden egyes itt töltött percemmel csak egyre jobban ezt teszed. Ismerd be, csak az irigység beszélt mindig is belőled. Most pedig ráébredtél a tetteid következményére egy év után? Mikor már mindegy lenne hogy mennyire könyörögsz, hogyha engem egyszer valaki megtalál akkor neked és a kis álmaidnak lőttek. Nem is tudom mit gondolhattál mikor elraboltál. Hogy talán így neked jobb lesz? A helyembe léphetsz? Úgy élhettél volna mint én? Az én életemet? Ide figyelj Wonho. Te csak egy kis szaros, figyelemhiányos kisgyerek vagy aki bármit megtenne a hírnévért. Várd csak ki a végét. -mindent kiadtam magamból ami ez idő alatt felgyülemlett. Megfogtam az asztalon heverő kést, majd még mielőtt reagálni tudott volna, minden erőmet beleadva szúrtam bele azt az oldalába, többször is. Nem vagyok gyilkos. Hajtogattam magamnak. Nem vagyok az. Meg akartam ejteni még egy szúrást rajta de elkapta a kezemet. Halálfélelem csillogott íriszeiben. Én nem ez vagyok. Senkit nem bántanék, semmi áron. Felkeltem, kezem közül kicsúszott a kés én pedig követve annak útját rogytam le a földre. Wonho eszméletét vesztve feküdt a padlón. Szerencsére nem voltam elég erőben ahhoz, hogy nagyon mély szúrásokat ejtsek. Ránéztem kezemre melyen a jellegzetes piros vér mindenhol ott volt. Elkapott a hányinger. Sikeresen elértem a mosdóig ahol kiadva magamból mindent amit egész idáig ettem mentem vissza az ébredező Wonhohoz.

-Te kis szemét. -sziszegte fogai között, majd hirtelen felpattant és kezeit nyakamra téve szorított neki a falnak. -Neked most annyi.