Az erdei tündér (BEFEJEZETT)

19.rész

Castiel pov.
- Csak látni szerettelek volna titeket. - füllentettem és karomba vettem - Gyere, ideje reggelizni és megismerni a unoka fivéreidet!
- Peter! - szólt a nyúlnak mire ő engedelmesen a karjába ugrott és már indultunk is lefelé.
Lent apa éppen kávét készített, míg anya dúdolva készített gofrit és palacsintát. Egy pillanatra megálltak. Szerelmesen néztek egymásra és egy rövid pillangó csók után folytatták az elkezdett tennivalójukat. Azt szeretnem, hogy Jacob és én is ilyenek legyünk majd ha teljesen felnövünk. Vajon gondol ő egyáltalán erre? Vagy csak egy futó kaland vagyok a számára? Erre a gondolatra a gyomrom összeugrott és az étvágyam is elment. Nail arcomat látva kis kezével rám simított.
- Semmi baj, jól vagyok kicsi.
Leültettem őt az asztalhoz és elindultam vissza. Ekkor Jacob elment mellettem pár törülközővel, de észre se vett engem. Talán tényleg csak... A szüzességemet akarta? Ajkamba haraptam és egy nagyot nyeltem. Nem, az nem lehet... Ő nem olyan. Vagy talán tévedtem? Kiszaladtam az udvarra mielőtt elájulok.
Kezemmel tompítottam sírásomat és a vízpart felé vettem az irányt. Ott lerogyva néztem a víz felszínét és csak sírtam. Nagyon félek, hogy elhagy és nagyon aggódok. Nem bánom, hogy rajong a kis tesóiért. Egyáltalán nem.
- Bu! - ugrott a hátamra Nail. Meglepődve terültem el a fűben hasra és szipogva néztem fel öcsémre.
- Nail, hogy kerülsz ide?
- Utánad jöttem! - jelentette ki büszkén és elkacagta magát - Szomorúnak tűntél és Peter is azt tanácsolta jöjjek utánad!
- Én inkább répucit ettem volna... - fújt egyet a kis nyúl zsebében mocorogva.
- Biztosan. Nem kell aggódnod miattam. Én csak... - megtöröltem az arcomat.
- De Cassie te sírsz! - bújt hozzám.
- Nincs semmi bajom, kicsi. - pusziltam arcon a drágám és felállva a fűből leütünk az egyik kinti székre.
- Jacob bántott? - motyogta mérgesen - Megvédelek tőle! Csúnya Jacob, bántotta Cassiet!
- Nem öcsi, erről szó sincs!
- De hát akkor miért sírsz?
- Nézd, kicsi! Jacob nem bántott engem, jó? Nem lesz semmi baj és ne aggódj miattam. Aranyos vagy. - pusziltam meg a fejét. - Most vidd be szépen Petert és adj neki egy kis répát.
- Jó... - motyogta, de még utoljára megölelt - De ne sírj, mert mosolyogva szebb vagy! - ezután elfutott.
Olyan aranyos volt ahogy, törődött velem. Amilyen kicsi még, annyi szeretet van benne. Egy ideig ott ültem és a felhőket néztem. Aztán inkább én is megnéztem a kicsiket. Mark bácsi bemutatta nekem Tobyt és Tomyt. A két csöppség boci szemekkel nézett rám, Tomy mosolyogva, míg Toby morcosan pillogott rám.
- Nagyon szépek.
Megsimogattam Toby arcát és bár mintha morcos lett volna, ásított egyet és az ujjamhoz bújva elaludt.
- Úgy látom kedvel téged. - kuncogott Mark bácsi az ágyban ülve.
- Igen, gondolom. - mondtam és nyomtam egy - egy puszit mindkettő arcára.
Este felmentem a szobámba, de Jacob meglepetésemre nem volt ott. Pedig jo ideje velem alszik. Átnéztem az ő szobájába és valóban ott feküdt az ágyban.
- Hát te? - kérdeztem meglepetten. Felkapta a fejét és megdörzsölte a szemét.
- Minek tűnik? Aludtam. - morogta. Pislogva néztem rá csak és még számat is elnyitottam résnyire. Értem, hogy fáradt, de akkor sem kéne így beszélnie velem.
- Én kérek elnézést, hogy zavartam a páromat! - feleltem mérgesen és kifordultam a szobájából.
Nem jött utánam. Meg csak fel se kelt. Aznap este alomba sírtam magam. Hat tényleg csak ennyi volt? Ezt jelentettem neki? Egy trófea, akivel büszkélkedhet?
A következő napokban figyelembe se vettük egymást. Az egészben az volt a rossz, hogy egy házban élünk. Ha egy légtérben voltunk, nem szóltunk egymáshoz. Ha a folyosón elmentünk egymás mellett, nem szóltunk a másik után. Esténként alomba zokogtam magam es rémálmaim voltak. Anya es apa pedig kezdtek aggódni mert az egészségem sem volt a legjobb. Folyton sápadt voltam és az étvágyam is csökkent. Egyik éjjel is arra ébredtem, hogy levert a víz egy rémkép miatt. Testem lángolt, de mégis rázott a hideg.
- Anya... - ziháltam - Apa... - meg sem bírtam mozdulni a fájdalomtól. Remegő lábakkal próbáltam kikelni az ágyból, de gyengeségem miatt össze csuklottak. Nyüszítve terültem el a földön és halkan sírtam.
- Castiel? - kopogtak be az ajtón és Jacob jött be. - Hallottam egy puffanást és... Jézusom!
- Ja-jacob... - szaporán vettem a levegőt, mint aki lefutott több kiló métert. A légzés is fajt. Odarohant hozzám és az ölebe véve letett az ágyba.
- Mi történt veled? Uram isten, te lázas vagy!
Kezét homlokomra tette, én pedig nyögve bújtam hideg kezéhez. Végre újra hozzámért, de mi van ha csak szánalomból teszi? Befordultam a falhoz és remegve összehúztam magam.
- Kicsim... - próbált hozzam érni, de elhúzódtam. Miért csinálja ezt velem?
- Hagyjál!
- Ne csináld ezt! - fogott vállamra és maga felé fordította tehetetlen testemet.
- Miért? Világossá tetted, hogy nem kellek! Hisz megkaptad, amit akartál. - zokogtam.
- Te meg miről beszélsz? - simogatta arcomat - Egy szóval sem mondtam ilyet!
- De kerültél engem és miután.... Mar nem is törődtél velem.
- Kedvesem... - rázta fejét - Csak azért, mert te is ezt tetted és nem tudtam miért.
Nem nagyon volt erőm veszekedni. Anya és apa is hamarosan feljöttek és fel óra múlva az orvos is.
- Egyszerű. Stresszkitörés. A felgyülemlett stressz okozta a lázat.
- Mit tehetünk érte? - kérdezte anya aggódva és fejemet simogatta lágyan.
- Pihenjen sokat és egyen valami leves félét, hogy megerősödjön. Nagyon vékonynak találom Castielt a korához képest!
- Az elmúlt napokban nem igazán evett, aggódtunk is miatta. - magyarázta anya.
- Ez az én hibám! - hallottam, hogy Jacob összetörik. Apám csak rosszallva nézett rá, amitől elfordult inkább.
- Apa... - motyogtam.
- Ezt még később megbeszéljük! - nézett most rám szigorúan - Most pedig pihensz egy kicsit!
Mindenki lement, kivéve Jacob. Ő leült mellém és egy nedves ronggyal lemosta az arcomat, ami ragadt az izzadtságtól. Majd nyomott egy csókot a homlokomra.
- Kicsim... Sosem hagynálak el téged. Eleinte rettegtem a puszta gondolattól, hogy megkaphatlak, most meg attól kell, hogy elveszítelek?
- Én is így éreztem... - szusszantottam fáradtan - Annyira lefoglaltak az öcséid, hogy azt hittem velem már nem is fogsz foglalkozni...
- Mi...
- Azt hittem miután megkaptad amit akartál... Már nem kellek.
- Nem! Dehogy is! Erről szó sincs! - vette kezébe arcomat és mélyen szemeimbe nézett felváltva - Honnan jött ez a butaság?!
- Nem tudom. Én is folyton félek, hogy elveszítelek. Meg azt sem bírom teljesen elhinni, hogy együtt vagyunk.
- Kis butám. - ölelt meg és lágyan arcon csókolt. A szívemről mintha ólomgolyók ezre gurult volna le. Nagyon megkönnyebbültem.
- Jacob... - motyogtam és szorosan húztam magamhoz.
Segített enni és amíg aludtam arcomat és mellkasomat törölgette hideg ronggyal. Másnapra lejjebb ment a lázam. Elmondtuk a felnőtteknek, hogy mi volt a baj. Anya és Mark bácsi sóhajtottak. Apa horkantott míg Thomas bácsi homlokon csapta magát. Mi csak kínosan nevetve néztünk össze, főleg hogy Nail gyengén, de bokán rúgta Jacobot. Öcsém még meg is fenyegette őt, hogy ha megint megbánt jól elveri őt. Olyan édes volt, hogy még a fenyegetett alany is csak mosolygott mikor ez történt. Végre vissza tért a béke és a nevetés a házba. Jacob alig mozdult el mellőlem és minden nap elszavalta, hogy mennyire szeret. Egyik nap már végre kiszabadultam a szobám fogságából és kiülhettem a kertbe egy kicsit. Oda is velem jött. Anya pedig óvó tekintettel figyelt. De apa sem maradt el, mert a háta mögött lesett minket.
- Nem fázol?
- Nem. Sokkal jobban vagyok.
- Pedig libabőrös a karod. - simított az említett testrészemre, amin tényleg felállt a szőr.
- Az nem a hidegtől van. - kuncogtam.
- Ohh... - mondta sejtelmesen és karomról arcomra simított - Akkor már értem a helyzetet.
- Khm-khm! - köhintett mögöttünk apa, amikor már Jacob éppen megcsókolt volna.
- Apa! - szóltam rá.
- Csak most születtek meg az unokatesóid, semmi kedvem együtt segíteni nevelni őket és az unokáimat.
- Igor! - szólt rá anya is - Én örülnék az unokáknak!
- De nem most! - morogta apa.
- Apa... - motyogtam vörös fejjel.
Bementünk és a szobában egy szempillantás alatt Jacob alá kerültem. Kacagva öleltük és tettük egymást boldoggá. A végén már épp odébb húzódtam volna, hogy Jacob kimászhasson, de magához rántott és betakart minket.
- Ne ficánkólj szerelmem. - suttogta fülembe és vállamra nyomott egy csókot. Mosolyogva feküdtem a mellkasán és elveztem a belőle áradó kellemes meleget. Hátamon köröket rajzolt és néha lágyan hajamba is csókolt. Elpirulva rázott ki a hideg, mert jól esett a gondoskodása.
- Ne haragudj, hogy az első alkalmunk után kirohantam. Beszéltem róla apának, csúnyán összeszidott.
- Semmi baj, megértem.
- De rosszul érzem magam a történtek miatt...
- Mind a ketten buták voltunk. - csókoltam szájon. - Most viszont kérlek ölelj át.
- Ezt kérned sem kell. - fogott derekamra - Soha többet nem engedlek el. - lágyan nyomott egy puszit a számra majd visszatértünk az alváshoz.