One Shot Sztorik-Foci Kiadás

Ben Chilwell, Mason Mount #5

Pár óra és újra otthon leszek. Fél éve voltam legutóbb Londonban.
Már nagyon hiányzik mindenki. A szüleim, a bátyám Mason, és a barátom Beni is.
Igen Mason Mount a bátyám és a legjobb barátja Ben Chilwell a barátom.
Na de hogy miért nem voltam otthon ilyen sok ideje?
Kiskorom óta az volt az egyik álmom hogy futóversenyző lehessek és világbajnokságot nyerjek. Nyolcadikos voltam mikor az első komolyabb sulis versenyt sikerült megnyernem és onnantól rendszeresen indultam is a különböző megmérettetéseken.
Londonban találtunk is sportos gimit, úgyhogy ezzel sem volt gond. Azonban augusztus vége felé kaptunk egy levelet egy USA-i iskolától, hogy örülnének neki ha hozzájuk mennék és komolyan foglalkoznának velem.
Apa először hallani sem szeretett volna erről de aztán anya beszélt vele hogy az én jövőmről van szó.
Egy hetünk volt dönteni, ami nagyon hamar el is telt. Végül úgy gondoltuk hogy belevágunk. Viszont ez azzal is járt, hogy el kellett szakadnom a családtól. Mason itt már 18 éves volt egyébként.
A búcsú nagyon nehéz volt és majdnem meg is gondoltam magam a reptéren, de aztán Mase felrázott és azt mondta hogy addig meg se álljak amíg el nem érem a célom. Ezek a szavak mai napig a fejemben vannak.

Anya kinnt élt velem pár hónapot, aztán sok győzködés után hazament a többiekhez. Megnyugtattam hogy velem minden rendben lesz. A kollégiummal sem volt semmi gond, úgy kezeltek mintha a saját gyerekük lennék ami nagyon jól esett.
Szinte nem telt el úgy hét, hogy ne lett volna valamilyen verseny különböző atlétikai számokban.

És hogy hogyan keveredtem össze Chillyvel? Amikor befejeztem az iskolát 18 évesen egy évet itthon lehettem. Havonta egyszer viszont vissza kellett utaznom az Egyesült Államokba, mert az országos versenyeken is ott léptem pályára nem pedig Angliában.
És hát mivel Masonnel legjobb barátok, így sokszor jött át hozzánk meg ilyesmik. Megtaláltuk a közös hangot elég hamar és hát az első csók az óriáskereken csattant el. Ennek már lassan több mint két éve. Minden tök szuper volt, együtt volt a család, minden jól alakult, viszont lejárt az a bizonyos egy év.
Innentől már ismét többet voltam Amerikában mint otthon.
Így felnőtt fejjel sokkal nehezebb volt az emberek hiánya.
Sokszor úgy voltam vele hogy feladom, de mindig visszarántottak a valóságba.

És hát így 21 évesen sikerült kvalifikálni magam a júliusban tartandó Párizsi világbajnokságra 800m-es síkfutásban. Tegnap volt az Észak-és középamerikai döntő amit megnyertem.
Még most sem igazán tudom elhinni.

Na de hamarosan leszállok a repülőröl úgyhogy nem is untatlak titeket tovább az életemről. Inkább beszéljünk a srácokról.
Ma játsszák a szezon utolsó meccsét a Watford ellen.
Két hete már Chilly is visszatért a közös edzésekbe a sérülése óta.
Azon a meccs pont ott voltam. Szörnyű érzés volt külső szemmel is, na még milyen lehetett neki. Bele sem merek gondolni.
De ma már ott van a kispados keretben. Remélhetőleg kapni fog pár perc játékot a végén.
Egyedül anyáék tudják hogy jövök haza. A srácoknak meglepi lesz.
.
.
.
A bőröndöm megkeresése után a váróba siettem ahol rögtön megpillantottam őket.
-Végre itthon-szaladtam oda hozzájuk és hatalmas ölelésbe elegyedtünk
-Biztosak voltunk benne hogy megtudod csinálni. Hihetetlenül büszkék vagyunk rád-törölgette a szemem apu

Ezt a legjobb hallani. Büszkék rám a szüleim. Ennél jobb érzés nincs is.

Ben Chilwell szemszöge:
Körülbelül 10 perc és kezdődik a mérkőzés, amin már én is szerepelek a keretben. Hosszú fél évet tudhatok magam mögött több szempontból is. November végén sérültem meg a Juventus ellen. Egy hónapra rá megműtöttek és a barátnőm, Hayley is hosszabb időre elutazott. Már nagyon hiányzik úgy ahogy van.
Tegnap megnyerte az amerikai döntőt, így nyár közepén világbajnokságon fog részt venni. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá.