Sulis szerelem

A mesélés ideje

38. rész.

Meg kell velük ezt beszélnem. Már épp indulni készültek volna. Nem hagyhattam.

- Maradjatok. – mondom ki végül, és a két fiú össze nézve vissza ült az ágyam szélére.

- Emma baj van? Rosszul érzed magad? – szögezi hozzám rögtön kérdését Kornél.

- Nem, csak mondanom kell valamit.

- Mond, figyelünk. – jelenti ki Szabolcs, Kornél pedig rábólint.

- Kornéllal találkoztam volna a sportpályán, – nézek Szabira – de utánam jött Szabi az étkezőből és beszéni akart velem. – a tekintetem Kornél felé irányítom – Bennem valami felgyülemlett. Nem tudom mi. Csak éreztem. Egyszer csak kimondtam: „Feladom". Ekkor estem össze. De még mindig láttalak titeket és magamat is. Én, ahogy ott feküdtem, és ti ott mellettem ledöbbent arccal. Hirtelen valaki megfogta a kezem. Anyu volt az – a két fiú meredt szemekkel figyel minden kimondott szóra, hol egyik, hol másik pirosodik le. De az anyu szó hallatán falfehérek lettek. – Minden egyes szavára pontosan emlékszem. Azt akarta, hogy visszajöjjek, és tegyek rendet. Csak úgy mehetek el. Én nem akartam. Mert FÁJ itt lenni. – és újra könnyes szemekkel folytatom mondani valóm. – Azt mondta, csukjam le a szemem. Én hallgattam rá. Lecsuktam. Amikor kinyitottam, már titeket láttalak. Mégis őt kerestem. Pedig nem volt ott. Innen már tudatjátok mi történt velem. Persze fizikailag. De mi volt a lelkemben? Tudni akarjátok?

- Igen- és bólintanak egyszerre.

- Én elmondom, de nektek ezt felkel majd dolgozni, előre szólok..... Amikor megláttam anyut, minden gondom elszállt. Nem éreztem semmit. Nem éreztem, hogy fáj a lelkem, amit Szabi összetört. Nem éreztem azt, hogy megszakadok a sok fájdalmas gondolattól. Nem éreztem a magam iránti dühöt, amiatt, hogy Kornéllal vagyok, de nem érzek iránta teljes szerelmet. Mert é még mindig Szabit szeretem. Azt, aki összetört. Újra, és újra. Mind ennek ellenére én mégis kötődőm hozzá. Fáj, igen nagyon fáj. Mert ott a tudat, hogy csak egy vagyok neki a sok közül. És van neki más. Igen, ez nagyon fájt. És nehéz volt elviseli. Nehéz volt mutatni, hogy igen jól vagyok, hogy semmi baj, hogy minden oke. DE NEM! Nagyon nem. Itt fekszek, remegő kézzel, kisírt szemekkel. Itt mesélek nektek mi van bennem. Mert fáj. Nagyon fáj. Belebetegszem. FEL AKAROM ADNI ÚJRA ÉS ÚJRA! ÉRTITEK? Nem bírom tovább. Kész.

- Ne haragudj, bocsáss meg! NE emészd miattam magad. – csak ennyi hagyta el a száját. A sok fájdalom után, ami bennem volt, amit miatta éreztem. Csak ennyit tudott mondani, hogy sajnálja. Én is. Sajnálom, hogy ilyen barom vagyok, hogy nem adtam volna fel hamarabb. Meg kellett volna tennem. És mostanra már anyu mellől vigyázhattam volna apura és a nővéremre.

- Ami azt illeti – szólal meg Kornél – én tudtam, és éreztem, hogy még szereted Szabit. De úgy voltam vele, segítek és teszek, azért, hogy túl legyél rajta. Szóval emiatt ne emészd magad.
És most pihenned kell, mert holnap csapatfeladat. És erősnek kell maradnod.

- Az erő már rég nincs velem.............