Sulis szerelem

Feladtam, kiestünk...

39. rész.
- Az erő mar rég elhagyott...... Már nagyon rég...
- Pihenj, kapcsolj ki. Felkell töltődnöd holnapra. -mondja Kornél és lassan közeledik felém. Szabi ezt látva kiment. Ott hagyott. Megint. Kornél látta hogy újra össze esni készülök. Belenyílalott a fejembe. Nagyon. A mellkasomban hirtelen fellépő nyomástól levegőt is alig kaptam. Rendet tettem. Elmondtam mindent. Ennyi lenne? Itt hagyom ezt a világot? Ilyen gondolatok ilyen idősen.....szomorú....nagyon - Emma jól vagy? -kérdezi látva borzalmasnak ünő falfehér arcom. De valaszolni nem tudtam. Csak bólogattam. Nem. Nem vagyok jól. Nagyon nem. Hirtelen magához szorított. Éreztem szinte a belőle áradó szeretet. De az én fejem csak ott járt és ott hagyott. Megbántott. Híába itt van nekem Kornél. Szeret. Kedvelem. De a szívem, utánna vágyik. Csak tudnám miért? Miért kell ennek így lennie? Miért kell könnyekkel küszködnöm folyamatosan? Miért kell, hogy minden fájjon? Miért kell ott ülnöm itt egy tabor közepén ahol latom szerelmük? Miért kell miatta másokat is megbántanom? Aztán hirtelen feleszmélek arra, hogy Kornél karjaiba zárt. - Emma! Pihenj. Nyugodj meg. Én itt vagyok neked mindig, akkor is ha eldobsz magadtól. De te nem erdemled meg azt, hogy így banjanak veled.
- Rendben. Pihenek. De szeretném ha itt maradnal velem.
- Persze. Ha szeretnéd, akkor maradok.
Lefeküdtünk. Elaludtam a karjaiban. Arra keltünk, hogy Máté keltett minket, hogy itt a csapatverseny. Mielőtt elhagyta volna a kis házat kaptam egy puszit. Rá néztem. Ő pedig rám. A tekintetünk egymásba fonódott. Mélyen egymás szemébe néztünk és hirtelen megcsókolt. Hagytam. És viszonoztam. Jó volt. De indulnunk kellett. Egy nagy hegyet kell megmászni. A lábam nem éreztem. Közben csapatfeladatokat hajtottunk végre pontokért. Az egyik feladatnál össze kaptam Szabival. De nem legyen amit ő mond. Hát legyen. Végül kiderült, hogy nekem volt igazam. A táborba vissza érve pakolhattunk is össze. A mi pontszámunk lett a legkevesebb. Így automatikusan mi estünk ki.
Nehéz búcsút vettem Kornéltól, Barbitól, Ákostól, mindenkitől akit megismertem. Mindenkivel megbeszéltük, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Hogy nem feledjük egymást. De hiába. Én feladtam. Az életet is. Nem birok tovább élni, küzdeni, szenvedni. Már nem.
Felültünk a hazainduló buszunkra. Feltettem a fülesem. Elindítottam egy zenét. Megnyitottam a jegyzetem. És búcsúlevelet kezdet írni:

„Kedves családom!

Apunak...
Apu nagyon fogsz hiányozni. És kérlek ne haragudj hogy ezt tettem, de nem bírtam tovabb. Fáj nagyon fáj. Vigyázz magadra, és a nővérkémre is. Nagyon szeretlek. De feladtam. Feladtam az életem. Darabokra tört a te pici lányod szíve. Sírva ír neked búcsú levelet, mert tudja, hogy megálítod. Így nem. Nem élek többé. Bocsáss meg!

Szeretlek apa! ..."

Könnyes szemmel irtam a sorokat. Nehez volt. Nagyon nehéz. Ez volt a legjobb megoldás. Szabi boldog lesz Emesével. Egyszer Kornél is túl teszi maagát rajtam. Én pedig? Nem kellesz annyi fájdalmat és szenvedést elviselnem.

Hazaértúnk boldogan fogadtak minket. Csakhogy én kicsit se voltam boldog. Hazamentünk mindent elmeséltem. Majd lepihentem. Felültem az ágyon. Kinyitottam a fiókom. Kivettem a gyógyszereket. Ott volt a kezembe 6 darab altató tabletta és egy úvegvíz. Az életem és a halálom. Nagyon fájt minden. Minden gondolatom. Már nem tudtam mit tenni. Ez volt az utolsó megoldás. A legegyszerűbb és a legjobb meholdás. Szétkúldtem a megírt üzeneteked. Bevedtem a gyógyszereket. És elaludtam. Örökre.....