Sulis szerelem

Ez nem csak álom!

20.rész

Ahogy ott álltunk, ketten a vak sötétben én a karjaiban, tudtam, hogy nem lehet. Egyszer ott hagyott. Nem engedhetem, hogy ez még egyszer megtörténjen. Hogy még egyszer összetörjek. De mégis, amikor meglátom valami más. Izgulok, félek, hogy mi lesz. Szeretem a társaságát az első pillanattól fogva, mégis van bennem egy fura érzés, amitől gyorsabban dobog a szívem, ha meglátom. Úgy érzem olyakor a felhők felett vagyok. Mintha szárnyalnék. De amikor ott hagyott, egy világ dőlt össze bennem, attól függetlenül, hogy alig ismertem. Valami nagyon megtartott. Szeretek csak véletlenül is összefutni vele.

- Jól vagy? – töri meg hirtelen a gondolat menetem.

- Igen. Miért vagy itt?

- Csak gondoltam együtt tölthetnénk egy kis időt.

- Értem. És most pontosan mit is akarsz csinálni?

- Először is megelőzni a kínos hallgatást.

- Na ez nem rossz ötlet.

- Nem.

- És aztán? – nézek kérdőn, és várom a válaszát.

- Talán lassan induljunk vissza a házba. Kezd hideg lenni. Nem akarom, hogy megfázz.

- Nem fogok, nyugi. De lassan jó lenne, ha visszaindulnánk. Fáradt vagyok.

- Rendben, menjünk. – Megfogja a kezem és elindultunk.

Annak ellenére, hogy mindketten elakartuk kerülni a csendet, mindketten hallgattunk. És nekem csak egyre jobban az járt a fejemben, hogy akkor ott hagyott. Egy szó nélkül. Láthatólag bánta, de ő nem szeret. És ezt pedig láttam. Nagyon is. Amikor oda értünk a kis házhoz kinyitotta az ajtót és előre engedett. Senki nem volt bent rajtunk kívül. Előszedtem néhány cuccom és bementem a fürdőbe. Lezuhanyoztam, felvettem a pizsamámat, és óvatosan kinyitottam az ajtót. Az ágyam felé vettem az irányt. A szemem sarkából visszapillantva láttam, hogy ő is pizsamába bújva nyomkodja a telefonját. Nem foglalkoztam vele. Le pakoltam a felesleges cuccot, és bebújtam az ágyamba szótlanul. Magamra húztam a takarót, a fal felé fordultam, és úgy tettem, mint aki alszik. Nem sok időre rá lépteket hallottam. Az ágyam felé tartott valaki. Mivel ajtó nyílását nem hallottam és csak ketten voltunk a szobába, tudtam, hogy Szabi az. Azt hitte, hogy alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok... és hunyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaiba fészkeljem magam.

Azonban mind ez nem tartott sokáig. Berontott az egyik őrző és Máté Emmával. Valószínűleg kezdődik a verseny. Szabi rögtön kiugrott az ágyamból. Én is hirtelen egy ilyen „Mi történt?" kifejezéssel az arcomon. Szabi rögtön tudta, hogy menni kell. Felkapta a cipőjét és az ajtó felé indult. Utána léptem. Megfogtam a kezét és vissza rántottam. Az arcára nyomtam egy puszit és a fülébe súgtam vigyázz magadra. Ő csak bólintott, s máris indult ki az ajtón.

- Sok sikert fiúk! Várunk vissza titeket! – kiáltottam utánunk. Közben Emesével össze futott a tekintetünk, ami kérdőn nézett rám. "Mégis mi volt ez?"  ....