Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

HARMADIK FEJEZET

Másnap szörnyű fejfájásra ébredtem. Egyenesen mindentől rosszul voltam, és egy rövid időre megfordult a fejemben, hogy nem is megyek be dolgozni betegségre hivatkozva, de így, a nyári nagycikk után, hamar rájöttem, hogy ez nem opció. A negyedéves tervezet vázlatát valószínűleg ma fogjuk megkapni, és célszerűbb ilyenkor jelen lenni.

A francba, mennyivel jobb tanulónak lenni.

A kedvem eléggé a földet súrolta, így borzasztóan lassú tempóban készültem el, és mikor beszálltam az autóba, már akkor elkönyveltem, hogy a mai nap sem lesz életem napja. A helyzet viszont úgy állt, hogy túlságosan rosszul voltam ahhoz, hogy ez érdekeljen. Ehelyett inkább elindultam, mert nem szerettem volna ismét késni.
Kapásból két fájdalomcsillapítót gurítottam le a torkomon, a reggeli kávémennyiségemnek pedig a dupláját ittam meg, de még így is úgy éreztem magamat, mint aki alig bírja életben tartani magát. Ne is beszéljünk arról, hogy szinte semmit sem aludtam.

Elvégre saját magamnak csináltam a bajt, igazán nem okolhatom az életet a tetteim miatt.

Persze, ha nagyon bele akarom magyarázni, akkor bizonyos értelemben tényleg nem volt meglepő, hogy ennyire züllött volt az arcom. Jess bár imádja a bátyámat, látva az állapotomat, tegnap azt füllentette Nate-nek, hogy nincs kedve pakolni, és csajos estét akar velem tartani. Nate pedig nem erősködött, megegyeztünk abban, hogy a héten találkozunk majd valamikor, én pedig nem is tudom kifejezni, hogy mennyire megkönnyebbültem ettől.

Viszont nem hagyhattam, hogy miattam csússzon a munkával a lány, így bár erősködött, hogy hagyjuk, én addig erősködtem, amíg elkezdtünk pakolni az épületben. Egyértelműen ez volt a helyes döntés, mert mindketten láttuk, hogy rengeteg munka van még szeptember végéig, és bár értékeltem, hogy miattam nem foglalkozna ezzel, nem lett volna fair a lánnyal szemben. Azok után nem, hogy mióta az eszemet tudom, mindig itt áll mellettem.

Ráadásul a takarítás segített nekem. Elterelte a gondolataimat a folyamatos ide-oda rendezkedés, takarítás, amikor pedig a lány visszatért három üveg borral, nem állt szándékomban visszautasítani. Voltak ezek a pillanatok, mikor szavak nélkül tudta a másik, hogy mit kell tennie. Kicsit tompította az agyamat az alkohol, bár közel sem volt annyira részegítő érzés, mint amikor a férfi ölelésére gondoltam.

Ahogyan egyre idősebb lettem, egyre jobban kezdtem rájönni, hogy a magányos estéimen, mikor minden olyan szétesett, miért olyan jó, ha van a hűtőben egy jó minőségű bor. Konkrétan életet ment.

Miután lecsillapodott a sírásom, mindent elmeséltem Jess-nek. Az összes apró részletet, amit abban a pár percben átéltem, noha közel sem volt annyira intenzív érzés, mint abban a pillanatban megélni azt. Átkozottul nehéz volt belegondolni ugyan abba, hogy újra a városban lesz a férfi, de semmi sem fájt annyira, mint a tény, hogy mennyire elszakadtunk egymástól.

Ez egy picit megint összetört engem. Igazából rájöttem, hogy szörnyen kezelem a helyzetet, és tanulhattam volna már a hibámból. Vagy ha nem is tekintjük hibának, a múltban eleget szenvedtem ahhoz, hogy most ismét ezt éljem át.
De semmi, ismétlem, semmi sem tudott annyira rám hatni, mint a hiánya.
Múlhatott el hiába kettő év, ugyanolyan intenzíven érintett az, hogy találkoztunk. És ugyanolyan intenzíven érintett a fájdalom is, amikor kisétáltam az épületből, és magam mögött hagytam a férfit.

Ezer meg ezer gondolat nehezítette a fejemet. Mi van ha nem látom többet? Mi van ha tényleg ez volt az utolsó? Tudtam nagyon jól, hogy önszántamból nem lennék képes megkeresni őt, továbbá túlságosan sértett voltam ahhoz, hogy bármiféle kommunikációt én indítsak el vele. Nem tudtam, hogy akarom-e látni őt. Ahogyan azt sem tudtam, hogy tényleg képes lennék-e ép ésszel eltűrni, hogy tudom, hogy itt van a városban, és nem látom őt.
Nevezhetünk engem szánalmasnak. Én magam is így éreztem magamat. Olyan gondolatok jártak az eszemben, ami egy határozott, kemény nőnek meg sem fordulna a fejében. Nem kellett volna hagynom, hogy ekkora uralma legyen a gondolataim felett, és az sem volt túlzottan célszerű, hogy ennyire magamba roskadtam. Haragudnom kellene rá csupán, és elfelejtenem. Úgy kellene tennem, ahogyan az erős női társaim szokták mondani.