Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

TIZEDIK FEJEZET

-Átkozottul hideg van. Miért van ilyen átkozottul hideg?

-Talán mert november van? Még így is csoda, hogy csak mostanra hűlt le a levegő. -november második hétvégéje van, számomra nem volt meglepő, hogy mostanra lehűlt picit a levegő.

-Jó, én kérem vissza az októberi meleget, köszöntem. -panaszkodott Jess, miközben az udvaron ücsörögve kávéztunk vasárnap reggel. –Egyáltalán miért kint kávézunk?

-Mert a friss levegőn a legjobb kávézni. –válaszoltam.

-Szerintem meg egy takaró alatt begubózva az ágyba, nézve valami nagyon aranyos rajzfilmet. –vágott vissza a lány.

-Ne legyél már ilyen nyűgös. –nevettem el magam. Sokszor ilyen, mikor a kelleténél korábban kel fel, és ma pont olyan nagy szerencsém volt, hogy valamikor véletlen beállítottam reggelre egy ébresztőt, amire mindketten felkeltünk.

Kicsit emiatt neheztelt rám, de őszintén nem tehettem róla, hogy ilyen béna vagyok néhányszor.

-De nyűgös vagyok, mert még félig mindig álmodok, és nekem több idő kell, amíg megbékélek ezzel a világgal. –fújtatott a lány. –Még a kávé is kihűl, mire igazán hatása lenne.

-Jó, rendben, akkor menjünk be. –kedvesen ráhagytam a témát, ő pedig trappolva sietett be a házba.

Jó, igazából tényleg kegyetlen egy dög voltam, mert Jess szerencsétlenségére még csak hat óra múlt, úgyhogy vasárnaphoz képest valóban nagyon korán volt. Bevallom, kicsit tényleg sajnáltam, mert legalább hétvégén aludhatnánk egy nagyot, de még akkor is csinálok valami ilyesmi bajt.

Visszamásztunk az ágyba, és bár javasoltam, hogy azért próbáljunk meg visszaaludni, a kávé, és a már több, mint fél órája való fennlét miatt esélytelennek tűnt az alvás. Bekapcsoltam a tévét, és végül tényleg a régi, gyerekkorunk meséit néztük, közben kitárgyaltuk az apró részleteket, amiket gyerekként sosem vettünk észre, és amik annyira eltértek a realitástól, hogy tökéletesen illet rájuk a mese név, persze a legjobb értelemben. Közben hoztam be magunknak mindenféle zöldséget, kenyeret, sonkát, sajtot, és a takarónkon kiterítve, egyáltalán nem házias módon, az ágyban reggeliztünk meg.

Már tíz óra körül járt, mikor George neve jelent meg a telefonomon, hívás formájában.

Bár gyakran beszélünk, de mostanában mindig görcsbe rándul a gyomrom, valahányszor meglátom a nevét. Főleg, hogy a héten rosszabbodott az állapota, és a hangján is hallatszott, hogy nehezen bír beszélni már, bármennyire is igyekszik elrejteni a szenvedését mások előtt.

-George? –és persze minden egyes alkalommal imádkozom, hogy a férfi szóljon bele a telefonba, ne más.

-Kicsilány, ugye nem keltettelek fel? –mély levegőt vettem, amit aztán ki is fújtam. Hirtelen könnyebbültem meg, és pillanatok alatt kocsonyássá vált a testem.

-Nem, már fent vagyunk egy ideje. Itt van Jess is.

-Üdv, George. –kiáltott bele a telefonba a lány, majd közelebb bújt hozzám, hogy hallja, amit beszélünk.

-Sziasztok, lányok. –köszöntött minket. –Lenne egy hatalmas kérésem, kicsilány. Ráérsz ma egy keveset?

-Igen, persze, miről van szó?

-El kellene menned a házamba, és meg kellene keresned a feleségemmel közös medált. Az övét fogod megtalálni, mert az enyémet magával vitte. –nehezen vettem a levegőt a kérés hatására. –Az a baj, hogy fogalmam sincs, hol lehet, mert máig azt hittem, hogy magammal hoztam. Tegnap kértem meg a lányomat, hogy hozza be, de azt mondta, hogy ahol én mondtam neki, hogy lehet, nincs ott. Tegnap egész nap kereste, de sehol sem találta, úgyhogy biztosan otthon kell lennie. Nagyon nagy szükségem van rá.