Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

-Tizennegyedik oldalon a harmadik sorban a mondat kicsit hibás.

-A tizenharmadikon nem találtál semmit?

-Vesszőhibákat, de azokat felesleges mondani. –válaszoltam úgy, hogy fel sem néztem a lapokból. –Pirossal odabiggyesztettem őket, észrevehető lesz majd később.

-Felírnád kérlek a noteszbe a többi mellé a nyelvtani hibát?

-Már fel is írtam.

-Mondtam már, hogy csodás vagy? –elmosolyodtam a kérdésen.

-Ma még nem. –és akkor hosszú idő után felpillantottam az asztalról és szinte azonnal összeakadt a tekintetem Cooper-ével.

-Liah, csodás vagy. –mosolyogva ingattam meg a fejemet a válaszra, amit lényegében kiköveteltem magamnak.

A héten sokadjára találtam magam ebben a helyzetben. Ami azt illeti, nem csak hogy sokszor, hanem tényleg minden estém ugyanígy zajlott. Miután végeztem a munkával még általában hazaugrottam, esetleg bevásároltam, vagy éppen meglátogattam anyát, de estére mindig ugyanott kötöttem ki- Cooper-nél. Azaz pontosan Cooper túlságosan puha kanapéján.

Habár a könyve fele sem volt még készen, bőven elütöttük az időt egymás társaságában. Persze azért ehhez hozzá kell tennem, hogy az ott töltött órákból sok idő ment el beszélgetéssel, vacsorázni napok óta Cooper-nél vacsorázok, úgyhogy azzal is mindig elment az idő, de persze a szerkesztői feladatom vette ki az ottlétem jelentős részét.

Elképesztően csodáltam a férfit. Minden nap arra értem oda hozzá, hogy újabb tíz-húsz oldallal van készen, folyamatosan új ötletei voltak, tele volt lelkesedéssel és kreativitással. Csak úgy áradt belőle a könnyedség, mindig vidáman fogadott, rendezett volt és teljesen a letisztultságot árasztotta magából.

Hiába dolgozott egyedül, mindig tudott mesélni a napjáról, és a napok múlásával azon kaptam magamat, hogy vártam az estét. Jó volt a dinamikánk, miközben olvastam és kijegyzeteltem a javítandó részeket, ő ott gépelt velem szemben. Munka közben nem igazán szóltunk egymáshoz, de ez pontosan az a csend volt, ami csak még inkább növelte a hangulatot.

-Kész a tizedik fejezet. –karjait a feje fölé emelve nyújtózkodott a férfi, majd hátradőlt a fotelben. –Hozzak valamit inni?

-Nem köszönöm. –ingattam a fejemet. –Be szeretném fejezni az első fejezet átnézését.

Ma láttam neki a tényleges szerkesztésnek, a korábbi napokban csak olvastam és megbeszéltem Cooper-rel, hogy mégis mi is lesz a feladatom, hogyan szeretné, hogy dolgozzak. Tegnap már az első fejezet javítása élesben ment, de jelenleg csak kiírom még a hibákat és felírok pár lehetőséget, a végső átírás majd akkor lesz, mikor már kész lesz teljesen a könyv.

-Nem kell sietned, nincs semmilyen határidő.

-Tudom, de attól szeretnék érdemleges munkát végezni. –motyogtam, továbbra is a sorokat figyelve.

-Liah, hiszen te abszolút érdemleges munkát végzel. Minden mondat, amit csak átolvasol és amiről véleményt alkotsz, már hatalmas segítség nekem.

-Csak ideges vagyok és próbálok minden tökéletesen csinálni, mert még sosem dolgoztam könyvvel.

-Hidd el, remekül csinálod. –mosolygott rám kedvesen. –Nagyon hálás vagyok a segítségedért. És azért is, hogy itt vagy.

-Ami azt illeti, -leraktam magam mellé a tollat és a lapokat- igazából kicsit kellemetlen, hogy mindig te látsz vendégül engem. –a combjaim alá tettem a kezeimet és előre-hátra kezdtem billegni. –Minden nap vacsorával vársz, én meg annyira rosszul érzem magam, mert neked az írásra kellene koncentrálnod, és nem arra, hogy mindig friss étellel várj. Konkrétan nem is értem, honnan van ennyi időd.