Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Napsütés volt, olyannyira sütött a nap, hogy az ember megkérdőjelezte az évszakot, és egy óvatlan pillanatra azt hihette, hogy nyár van.

A sötétség –ami az elmúlt napokat uralta- erre a kis időre fényességé vált, ezzel is felfedve azt a bámulatos tényt, amit nehezen ismer be az ember.

Még a halálnak is van szíve.

Még a halál is tudja, hogy fényességet érdemelnek az eddig közöttünk sétáló csillagok. Ők, akik olyan emberek voltak ebben a földi létben, mint éjszaka a csillagok –fénylőek, ragyogóak.

Bizony, a halálnak van szíve.

És ez a szív bár összetör minket, égő fájdalom formájában kering a vérben, és elveszi az összes boldogságot, amit megélhetnél a pillanatokban, ott bujkál mindenhol, hogy sose feledd el azt, hogy te még az élők közé tartozol.

Ott van az összes nehezebb levegővételben, a gyengeségben, amit szédülés vált fel. A könnyekben, amik lassú örvényként csorognak le az arcodon, az üres tekintetekben, amik fekete-fehérben látnak mindent és az egész testedben, ami tompán működik azokban a pillanatokban, mikor nem lát senki. Ott van, hogy feszítő fájdalom formájában jelezze neked, hogy te még élsz.

George temetésén pedig minden fényesen ragyogott.

Egyedül a feketébe borult tömeg volt az, akik látható jelet mutattak arról, hogy a mai nap életünk egyik legsötétebb dátuma.

Az időjárás velünk ellentétben fényes volt, és még ha melegnek nem is volt meleg, bőven felkavarta az előző napokhoz hasonló hideg szellőt.

A tömeg pedig csöndben figyelte az égiek játékát.

Tömeg. Nem túlzásként, vagy éppen a szeretetemből adódó tiszteletem miatt használtam ezt a szót, hanem azért, mert tényleg rengetegen voltak George Barnes temetésén. Családtagok, barátok, munkatársak, új ismerősök, régi betegek. És itt voltak a lakewood-i barátai is a bárból, akikről talán George sosem gondolta volna, hogy ekkora nyomot hagy az életükben. Ahogy körbenéztem a tömegen a templomból kijövet, láttam fiatalt és időset, és ezzel teljesen tisztává vált mindenki számára, hogy George egészen a fiatal gyerekektől kezdve az idősökön át nyomot hagyott. Egy apró darabot, amit itt hagyott nekünk magából, hogy valaki még ötven év múlva is emlékezzen a férfi bámulatos, pótolhatatlan és megismételhetetlen személyére. Hogy halhatatlanná váljon az emberek számára.

Az egészséget akkor kezdjük megbecsülni, mikor bekopogtat hozzánk a betegség.

Nem sokáig tudhattam arról, hogy George beteg, mert hamar átvette az irányítást a teste felett a gyilkos betegség, miután elmondta nekem. Nem sokáig láttam, vagy hallottam őt betegen, de az az idő épp elég volt ahhoz, hogy tudjam, George bizony megbecsülte az életét. Úgy távozott el tőlünk, hogy mindenkit az útjára indított, és megkapta azokat a dolgokat, amire vágyott.

-George még most is úgy alakítja a szálakat, hogy ne kelljen szarakodnunk az esernyővel. –motyogta Jess, én pedig bólintva helyeseltem neki.

Velem jött a lány a temetésre. Nem is kellett kérnem, délben már ott várt rám a nappaliban, amíg én elkészültem. Nate is szeretett volna jönni, de a város közelében sem volt, én pedig biztosítottam róla, hogy rendben leszek. A temetés itt, Lakewood-ban zajlik, mivel Margaret is itt van eltemetve, úgyhogy szerencsémre nem kellene sokat utaznom, ha elkapna a rosszullét.

Mondanám, hogy jól viseltem az elmúlt egy hetet, de az nem lenne teljesen igaz. Nem maradtam otthon, mert az új főnökünknél nem lett volna előnyös, ha már az elején kimaradok, ráadásul a munka elterelte a figyelmemet. Ha nem dolgoztam volna, valószínűleg csak George-on rágódtam volna, és teljesen magamba fordultam volna. Audrey és David nagyon kedvesek voltak velem egész héten, rengeteget csacsogtak a semmiről, csak hogy ne legyen sosem csend. A családom is aktívan keresett minden nap, úgyhogy bár nem múlt el nap keserves gondolkodások nélkül, azért igyekeztem még kapaszkodni a talajba, hogy ne zuhanjak a mélybe.