Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET 2

Az út a karácsonyi forgalomhoz mérten nagyon hosszúra nyúlt. Nyilván számoltam ezzel, elvégre karácsony első napja volt, mégis egy kellemetlen görcs keletkezett a gyomromban hirtelen. Ahogyan várakoztam a sorban, fentebb vettem a rádiót, hogy legalább a zenék soraira figyeljek, de még ez sem tudta igazán elterelni a figyelmemet arról, hogy mennyire unalmas és szomorú volt egyedül ülni ebben az autóban.

Nem arról van szó, hogy nem tudnék egyedül boldogulni, vagy hogy pocsék lenne a függetlenségem. Ha igazán őszinte akarok lenni, szerintem évek óta nem vagyok független, folyamatosan egyetlen személyhez mérem a partnereimet, de ha nem a lelki vonalát nézzük ennek, hanem a valóságos, fizikai részét, akkor igenis mindenben boldogulok az életben, és nem érzem kevesebbnek magamat. Viszont be kell látnom, hogy vannak pillanatok, mikor dermesztően hat, hogy nem ül mellettem senki.

Különösképp egy ilyen ünnepen tud elszomorító érzés lenni az, hogy nincs mellettem senki. Ha csak a bátyámra gondolok, ők is annyira harmonikusan ültek ott egymás mellett az autóban a templomba menetkor, vagy úgy általánosságban, ott vannak egymásnak, nagyon gyakran lopva egymásra pillantanak, vagy éppen a közös terveikről beszélgetnek. És ezek mind annyira csodálatos dolgok, érzések, és én egyáltalán nem vagyok irigy rájuk, nem sajnálom tőlük ezt az érzést. Inkább csak vannak ezek a pillanatok, mint például most, amikor már csak az is jó lenne, ha valaki itt lenne velem az autóban és beszélgethetnék vele a mai ebédről, vagy igazából bármiről.

Furcsa érzés ez. Az utóbbi időben Nate betegesen ragaszkodik ahhoz, hogy ha ő megy anyáékhoz, akkor én is ott legyek, így mostanában rengeteget van együtt a család. Pár hónapja még talán havonta egyszer tudtuk ezt összehozni, most viszont szinte minden héten együtt vagyunk, és ezeken az alkalmakon sosem érzem ezt a szúró érzést a mellkasomban, ha Ava-ra és Nate-re nézek, mint ahogyan most érzek. Biztosan az ünnep teszi, aminek viszont nem kellene ennyire relevánsnak lennie, elvégre ha kivonjuk a képletből az ünnep szót, akkor igazából ez az ebéd is ugyanolyan hangulatban telt, mint bármelyik másik.

Tavaly karácsonykor sem éreztem magam így. De ha logikus akartam lenni, akkor talán arra foghattam ezt az érzést, hogy mostanában túl sok minden történt, és a tudatalattim azért reagált így mindenre.

Fél öt körül értem haza, és szinte azonnal a hálószobába indultam, hogy magamhoz vegyem a levelet. Az ágyon felejtett levél ott virított, én pedig leültem az ágy szélére, és a kezeim közé vettem a borítékot. Másodpercekig figyeltem, de még csak odáig sem jutottam el, hogy felbontsam azt.

Hiába féltem kegyetlenül kinyitni, ahogyan a kezemben tartottam a borítékot, melegség költözött a testembe, és már nem éreztem magam annyira magányosnak.

Legszívesebben csak magamhoz öleltem volna ezt a dobozt, tele a levelekkel, és nem nyitottam volna ki, de tudtam, hogy ez nem lenne helyes George-dzsal szemben. Túlságosan értékesek voltak ezek az irományok, én viszont féltem kibontani. Ez olyan érzés volt, mint egy szépen becsomagolt ajándékkosár. Annyira a helyén van minden, annyira jól mutat az összkép, hogy sajnálod megbontani a csomagot. Én is így éreztem a levelekkel, de nem tehettem meg azt, hogy nem bontom ki legalább a karácsonyit.

Megugrottam mikor a telefonom hangjelzést adott ki. Üzenetet kaptam.

Nicholas Callen: Jól telik a karácsonyod, Ophelia?

Miért hozza úgy az élet, hogy mindig akkor ír, mikor éppen tanácsra van szükségem?

Én: Már hazajöttem, majd holnap megyek vissza. Egészen jól telt. Neked hogy telik?

Nicholas Callen: Gyorsan. Mondd csak, te tudtad, hogy a Shrek-nek van 4. része?

Felnevettem a kérdésén. Ez annyira tipikusan ő.