Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

HETEDIK FEJEZET

-Én csak...

-Az evésért járjon a szád, ne a dumáért. –csitított el George, miközben reggeliztünk.

-Miért nem hagyod, hogy befejezzem a mondandómat? –förmedtem rá. Ma nagyon nem jól keltem, és pontosan tudtam, hogy a napom sem lesz igazán felhőtlen.

Igazán nem volt szükséges, hogy még ő is ilyen lekezelő legyen velem.

-Mert hülyeséget akarsz mondani, kicsilány. Én meg nem vagyok rá kíváncsi. –lehetséges, hogy neki sem volt túlzottan jó kedve. Láttam benne realitást.

Ma mindketten olyan borzalmasan keltünk, hogy még hányásos vírusban szenvedő is jobban nézett volna ki nálunk. Mondjuk ennek több oka is volt, köztük az, hogy George nem tudott aludni az éjszaka, így ledaráltuk a Breaking Bad teljes első évadát.

-Miért lenne hülyeség az, hogy veled akarok menni?

A másik ok pedig az volt, hogy George ma utazik vissza.

-Azért, mert hétvégén még a családdal leszek, utána meg a kórházban fogom eltölteni a maradék napomat valószínűleg. Mit tudnál ott kezdeni? Ápolónőnek állsz? –gonosz volt velem, határozottan gonosz volt. -Ki fogja fizetni ezt a házat? Nézz rá, csoda, hogy a fizetésedből ilyen jól egyben tudod tartani.

-Ne légy már ilyen zsémbes velem. –na, nem mintha magamra vettem volna a szavait, alapvetően tudtam, hogy büszke rám. 

-Akkor ne hozz fel egy dolgot milliószor. Döntöttem, fogadd el. Itthon voltál velem egész héten, kicsilány. Az élet nem állhat meg. 

Pedig most igazán szerettem volna, ha velünk kivétel történik, és nem repülnek olyan gyorsan a percek.

-De csak arra gondoltam, hogy egy kicsit még tovább maradok távol az irodától.

-A héten sem kellett volna itthon maradnod velem. Haragszom is ezért magamra.

-Igenis kellett.

George ápolásra szorul. Nem engedhette meg magának, hogy egyedül maradjon a házban, viszont a héten szeretett volna még itt maradni, ezért szabadságra jöttem, vagyis nem is szabadságra, hanem itthonról végeztem a munkám jelentős részét, amit Cooper megengedett nekem a helyzetre tekintettel. A helyzetre, amit nem is magyaráztam el neki pontosan, ő mégsem problémázott egy másodpercre sem, hanem azonnal a segítségemre kelt.

Audrey-t sajnáltam picit, mert David még a héten sem volt, ezért egyedül kellett az irodában lennie, bár őszintén nem féltettem, mert lényegében bárkivel képes volt beszélgetni. Egyértelmű volt, hogy itthon maradok George-dzsal és a lehető legtöbb időt töltöm vele.

Elvégre ezek voltak az utolsó közös napjaink valószínűleg.

Jól éreztem magam az esetek jelentős részében. Mivel már nem volt olyan állapotban a férfi, hogy tartalmas programokat találjunk ki, ezért itthon csináltunk mindig valamit. Ugyan nem mondta, de látszott rajta, hogy nehezére esett bármerre is menni, én pedig nem kockáztattam meg, hogy bármi komolyabb baja legyen. Helyette inkább meglátogatták minket, főleg a bárból ismert barátai, akik örültek, hogy újra itt van a városban George.

Kezdett nagyon sok minden tisztává válni az eseményekkel kapcsolatban, főleg azért, mivel ahogy teltek a napok, egyre többet tudtam meg az állapotáról. Minél többet láttam a férfit, annál tisztábbá vált az, hogy tényleg hatalmas a baj, ahogyan arra is rájöttem, hogy szinte csoda, hogy egyedül képes volt megtenni ezt a hosszú utat. Jó, technikailag nem volt hosszú út, de ha azt nézzük, hogy egy beteg embernek kellett egyedül megtenni ezt, minden elismerésem az övé volt.