Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

MÁSODIK FEJEZET

Vasárnap. Tökéletes napnak indult, már csak ha azt vettük figyelembe, hogy ez egyet jelentett a hétvégével. Dolgozó felnőtt nőként kezdtem el megérteni, mennyire sokat is számít a hétvége. Nyilván volt fogalmam arról, hogy mennyivel sokkal jobb, mikor végre le tudok egy hosszú hetet, de az egyetemi éveim alatt közel sem tapasztaltam meg ezt a boldogságot, mikor péntek délután kilépek a munkahelyről, és a saját otthonomba hazaérve vár rám kettő olyan nap, amikor azt csinálhatok, amit akarok. Még ha ez egyet jelent a takarítással, vagy a főzéssel.

Néha úgy érzem, hogy tényleg öregszem. Jó, közel sem tartok még azon a szinten, hogy maximális felnőttnek könyveljem el magamat, de mikor már a hétvégén jelentős része abból áll, hogy főzök, mosok, vagy éppen a munkával foglalkozom, akkor azért pofán csap a felismerés, hogy elszaladtak az évek felettem is. Ugyan az egyetemi éveim alatt már külön laktam, így nyilván tisztában voltam ezekről a rutinokról, viszont közel sem éltem át hasonló élményeket, mint ebben a házban.
Plusz ez már egy ház volt, udvarral, nem egy kisebb lakás, így ez egyet jelentett azzal, hogy több feladatom is volt. Na, nem mintha panaszkodni szeretnék, imádtam itt élni.

Most minden téren magamtól függtem.

Gyakran volt ilyen hétvégén, mint a mostani, mikoris teljesen egyedül voltam. A bátyám nyilván a munka miatt nem volt a városban, Jessica pedig teljes mértékben a galériára fókuszált, az egész hétvégéje abból állt, hogy rohangált a megnyitáshoz szükséges papírok megszerzéséért, illetve számos, a hangulathoz elengedhetetlen kellékért. Ugyan felajánlottam neki a segítséget, de nagyon sokat nem tudtam volna hozzájárulni ehhez, mindezek ellenére este majd benézek hozzá, mikor visszaér a városba, és segítek neki rendezgetni a dolgait az épületben.

Addig viszont tipikus egyedülálló, dolgozó nőként elvégeztem a dolgaimat. Bár anya hívott magához, hogy töltsem vele a hétvégét, de nem szándékoztam élni a lehetőséggel. Nem azért, mert nem akartam vele lenni, sokkal inkább úgy éreztem, hogy meg kell tanulnom egyedül végigvinni a hétvégéket, és nem keresni mindig a lehetőséget, hogy kikerüljem a magányt. Ráadásul már nem voltam gyerek, nem tölthettem minden hétvégémet azzal, hogy a szülői házba rohantam vissza ebédelni, vagy ott élősködni, csak mert nem tudtam magammal mit kezdeni huszonhárom évesen. És ugye a ház nem takarítja ki saját magát.

Ráadásul szombaton eléggé nyúzott voltam, persze a legjobb értelemben. Már keddre készen lettem a szerkesztéssel, így Cooper már kedd estére át tudta nekem nézni az anyagot, így csupán csak apró simitásokra volt szükség péntekig, mikor be kellett nyújtanunk a kész anyagot. Egészen jól sikerült mindhármunk része, úgyhogy pénteken, mikor vége lett a munkaidőnek, David kitalálta, hogy muszáj lesz megünnepelni ezt a munkát, meg úgy általánosságban a nyári hajtás végét. Nem árulok zsákbamacskát azzal, ha kijelentem, hogy ezen ünneplés elég hosszúra nyúlott, és valamikor hajnali kettő-három körül értem haza.

Kellemes nyári napnak néztem elébe, még atlétában is szörnyen melegem volt. Leginkább le szerettem volna magamat hűteni, ugyanis annyira szaunában éreztem magam, mint talán még soha sem. Egy ideig gondolkodtam azon, hogy a ház mögé építtetni kellene egy medencét, mivel bőven volt területem hozzá, de már most, így augusztus végén nem találtam értelmét ennek.

Bizonyos szokásaimhoz tartva magam, unatkozni keztem. Mivel nem kaptam még ki a szeptemberi tervezetet, így fogalmam se volt, hogy mit kellene csinálnom, a takarítás pedig eléggé unalmas ötletnek bizonyult. Vagy legalábbis olyahoz, ami helyett mást szívesebben csináltam volna, főleg úgy, hogy nem volt akkora nagy rendetlenség.

Jövő héten kiadják az újságot, akkor derül majd ki, hogy van-e esélyem arra, hogy cikket írjak. Elég nagy valószínűséget láttam erre, viszont már a következő újsághoz is kitaláltam, melyik iratomat szeretném benyújtani, tehát még azzal sem ment el minimális idő sem, hogy ötletelgessek, készítsek valami újat. Ugyan szerettem magamban, hogy munkával kapcsolatban sosem hagytam semmit sem a végére, de most, ahogy ezen a gyönyörű nyári napon csak ültem a nappalimban, és néztem ki a fejemből, kicsit bántam, hogy mindennel olyan hamar készen lettem.