Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

NYOLCADIK FEJEZET

Hétfőre újra felborult minden, amit addigra szerettem volna már magam mögött hagyni. A pénteki állapotot minél inkább el akartam rejteni, még ha tudtam is, hogy egy ekkora felismerést, mint amire a szobám padlóján jöttem rá, nem lesz könnyű, ráadásul most emberek között kellett lennem, elvégre már újra az irodában dolgoztam.

Szombaton Cooper-rel ebédeltem a lakásán, amiből az lett, hogy szinte estig ott voltam nála. Igazság szerint nagyon jól éreztem magam, mint kiderült, tényleg finoman főz a férfi és a zenei ízlése is eléggé kifinomult ahhoz, hogy éttermi hangulatot varázsoljon a konyhájából. Nagyon sokat beszélgettünk, sok kis apróságot tudtam meg róla, amik segítettek sokkal jobban megismerni a valós személyét, nem csak azt, akit a főnökömként emlegetek. Az, hogy végül nála töltöttem a szombat jelentős részét, onnan indult, hogy reggel érdeklődött a hogylétem felől, én pedig miután kifejeztem, hogy mennyire nincs kedvem főzni, felajánlotta, hogy főz ő nekünk, csak menjek el hozzá.

És igazából, ahogy az ott töltött pillanatokra gondolok, most is mosolyra húzódik a szám. Végtelenül romantikus volt a férfi, miután beleegyeztem, hogy ott leszek, képes volt leszaladni egy virágboltba, amikor pedig megérkeztem egy csokor rózsával várt engem. És persze a csók sem maradt el. Ami mint pénteken, akkor is káprázatos volt.

Anya is furcsállta, mikor másnap nála ebédeltem. Szokatlanul sokat vigyorogtam, és az illemtől eltérve nagyon sokszor néztem rá a telefonomra, várva Cooper üzeneteit. Mivel ez még csak kezdetleges volt, és nem is akartam semmi konkrétumot még, ezért nem is említettem anyának, hogy mi a vidámságom forrása. Viszont biztosan sejthetett valamit, elvégre nőből van.

Viszont vasárnap estére eléggé magam alatt voltam újra, a változatosság kedvéért most a bátyám miatt. Ha nem lett volna elég problémám, az is bőven rányomta a bélyeget a kedvemre, hogy szörnyen hiányzott vasárnap az ebédről. Illetve nem lehetett elhanyagolni a tényt, hogy a veszekedésünk óta nem beszéltünk. Még soha nem volt ilyen, és ez a felismerés újra bekebelezett, és maga alá terített. Hiányzott az, hogy együtt bolondozzunk. Hiányzott, hogy csak úgy felhívjon a munka után, amikor hazafelé tartott. Vagy csak az, hogy napközben üzeneteket írjunk egymásnak. Hiányzott, hogy mindent tudjak róla. Anyánál próbáltam érdeklődni felőle, viszont anya sem tudott sokat róla. Persze ezen nem lepődtem meg. Általában ez fordítva működött, és mindig anya kérdezett Nate-ről tőlem.

Jó lett volna, ha kiönthetem a lelkemet a bátyámnak, főleg egy ilyen hét után. Jó lett volna, ha átjön, és megnyugtat. Mint ahogyan mindig is tette. És most mégis olyan távol éreztem magamtól, mint ahogyan egy testvérek soha sem szabadna távol éreznie magától a másik felét.

-Na itt van a mi kis betegünk. –tapsikolt lelkesen Audrey, ezzel visszazökkentve a jelenbe engem. Éppen ebben a pillanatban lépett be az irodánkba David. –Csak hogy itt vagy. Féltem, hogy nem ismerlek meg.

-Hölgyeim! -hajolt meg színpadiasan David, majd a kezünkbe adott egy-egy doboz bonbont. –Köszönöm, hogy átvettétek a sok szar melót, ami az én feladatom lett volna. Jó újra látni titeket.

-Téged is. –mosolyogtam, majd megköszöntem az édességet. –Mesélj! Milyen volt ennyi időre távol lenni? Teljesen helyre jöttél?

-Betegnek lenni szar. Úgy értem, rohadtul kicseszett dolog. Rá voltam utalva a családra, mit huszonnégy, lassan huszonöt évesen elég megalázó és kellemetlen dolog megélni. És még csak azt sem mondhatom, hogy pihenhettem egy jót, mondjuk egy Netflix-es sorozat mellett, mert még ahhoz is ernya voltam, hogy huzamosabb ideig figyeljek egy dologra. Pedig milyen jót lazulhattam volna. –sóhajtott egyet a fiú. -Inkább te mesélj, Miss Interjúztató Liah. Milyen volt az interjú? Hogy sikerült? Kérlek, mondd, hogy remekeltél.