Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

megjegyzés : A fejezethez ajánlom zenehallgatásra Johnny Cash- Peace in the Valley és Johnny Mathis- Wonderful! Wonderful! című számát.

     ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆

Az élet olyan, akár egy hógömb.

Egy hatalmas gömbben tündöklünk mi is, igazán mutatós kirakati bábuknak is mondhatnánk magunkat. Kívülről nézve minden maga a káprázat, s a gömbben lévő dolgok annyira fenséges képet alkothatnak, ha egyben vannak a dolgok.

Fényes, tündöklő, mutatós, a külvilág számára pontosan berendezett.

De semmi sincs eléggé leragasztva.

Ahogyan valaki megrázza a hógömböt, a tárgy legszebb pillanatai tárulnak elénk, de elég egy kevésbé leragasztott darab, és minden felborul benne. Amint újra lehull az összes hópihe, a szemünk elé kerül a gyönyör utáni káosz, amit egy-két elborított bábu okozott.

Nem tudtam jelenleg eldönteni, hogy én, vagy a körülöttem lévők okozzák-e a hógömb pusztulását.

Most viszont minden annyira rendezetlennek és reménytelennek tűnik.

-Liah, lélegezz! Figyelj rám, nem ájulhatsz el most. Vegyél egy mély levegőt. Így, igen. Még egyszer.

Percek óta fogalmam sincs, mi történik. A fejemet olyan tompaság kerítette hatalmába, amitől mindent csak torzítva érzékelek. Zúgást hallok csak, de azt olyan hangosan, mintha ki akarná szakítani a dobhártyámat.

-Hozzak vizet? Nem kellene kimennünk egy kicsit a levegőre? Nagyon sápadt vagy, nem lesz ez így jó.

Valószínűleg kívülről is borzalmas látványt nyújthattam. Ezen kívül semmi egyéb tünetet nem lehetett felfedezni rajtam. Nem sírtam, sem lihegtem, habár levegőhöz nehezen jutottam, és még csak imbolyogni sem imbolyogtam, pedig egyre nehezebben láttam. A fejemet nehéznek éreztem, szerettem volna lehajtani egy pillanatra, de a meg nem szűnő sistergés a fülemben ébren tartott.

Hallottam a hangot, ami hozzám szól, de valami különös, sötét ponton ragadt az elmém, és a káoszba nem engedett semmi értelmes hangot, amit esetleg felém intéztek. Egészen tompának éreztem mindent, olyanok voltak a percek, mintha órák óta a víz alatt lennék, és csak sejteni sejteném, hogy felettem pár méterrel ott van a föld.

-Mondj valamit! Nézz rám, kérlek. Hívjak ide valakit?

-Be akarok menni.

Nem igazán hallottam, hogy korábban miket mondhatott nekem. Azt sem tudom pontosan, hogy kérdezett-e valamit, én csak azt mondtam, amire gondoltam. Hosszú másodpercek kellettek, míg tudatosult bennem, hogy ki néz rám rémült szemeivel, és még akkor is túlságosan zavart voltam ahhoz, hogy én is felé forduljak.

-Tudom, Liah, és be is fogsz menni hamarosan, de ilyen állapotban nem biztos, hogy be kellene menned. Kérlek, hadd segítsek valahogy. Ava, hozz egy kis vizet neki. –hirtelen hideg levegő csapott meg, dermesztően hideg levegő.

Fogalmam sincs, hogy jutottunk az épületen kívülre, közvetlenül az ajtó elé, nem emlékeszem a lépésekre, amik idáig vezettek. Erős kéz tartott engem, majd a két tenyere közé fogta az arcomat, hogy figyeljek rá.

A bátyám volt az.

-Ava hoz vizet, Liah, nem veszíthetlek most el. Lélegezz, térj vissza, kérlek. –könyörgés hallatszott a hangjából, félelemmel vegyítve. –Most nincs időd erre.

Nincs időm erre.

-Idd meg ezt. –palackot nyújtott felém Ava, amit már le is csavart, én pedig továbbra is monoton módon kezdtem el inni a jéghideg vizet, amit kaptam. –Gyerünk, White, fenékig.