Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

ÖTÖDIK FEJEZET

A kiállítás utáni hét eszméletlenül gyorsan telt el. Szinte alig pislogtam kettőt, és már vasárnap délelőtt volt, ami azt jelentette, hogy eltelt az első hét az októberből. Rémisztő, hogy milyen gyorsan telnek a napok.

Victor nálam töltötte a hetet. Innen járt el dolgozni, mivel nem kellett messze mennie, hiszen csak pár papírt kellett aláírnia, a munka jelentős részét otthonról végezte. Lehetséges, hogy azért is telt el olyan gyorsan ez a hét, mivel szinte mindig találtunk ki valamilyen programot, amivel elütöttük az időnket. Jessica sem volt már jelen teljes személyében a kiállításon,  mivel csak a megnyitó napján jelent meg személyesen, hiszen az volt a fő este, ezért amikor ő is ráért, hármasban csináltunk programokat.

Jó érzés volt, hogy újra együtt volt a hármas kis csapatunk. Habár szerencsésnek mondhatom magam, mert nem szűnt meg a kapcsolatunk Victorral azután, hogy elköltözött a városból, azért mégiscsak van egy varázsa annak, amikor személyesen találkozunk. Sokkal másabb, mint mikor telefonon beszél az ember a másikkal.

Még vasárnap is itt volt velem, így mivel anya meghívott engem ebédelni, ezért Victor is csatlakozott hozzám, Penelope Harrison legnagyobb örömére. Már előre nevettem az ebéden, mert tudtam, hogy anya erőszeretettel fogja szívni Victor vérét, míg Victor pedig poénre veszi majd az egész délutánt. Viszont azt is tudtam, hogy nagyon fontos anyának ez az ebéd, hiszen ritkán van olyan, hogy mind a három gyermeke otthon van. Most pedig mivel Nate is ráér, ezért egy nagy családi ebédre invitált minket. Még apa is ott lesz, szóval ez tényleg egy különleges alkalom.

-Álljunk már meg egy boltnál, ne menjek már üres kézzel. –szólt rám, mikor elindultunk a házhoz. –Főleg ne édesanyádhoz. Még képes lenne a gyerekasztalhoz ültetni.

-Nincs is gyerekasztalunk.

-Akkor kreál nekem egyet, tök mindegy, azért csak álljunk meg.

-Rendben, ahogy óhajtod. -vontam vállat, majd lekanyarodtam egy kisbolthoz, és megvártam, amíg a fiú bevásárol. Amíg Victor valószínűleg éppen a legdrágább borok között válogatott, addig gyorsan ránéztem a telefonomra, unaloműzés szempontjából.

Jött is egy üzenet Cooper-től.

Cooper: Mit csinálsz ma?
Én: Épp anyához tartunk Victorral. Te?

Pillanatokon belül jött a válasz.

Cooper: Jól hangzik. Főzök éppen. Egyszer nálam is ebédelhetnél. Bátran állítom, hogy férfi létemre egészen jól főzök.

Atyaég, hogy ez mennyire jól hangzott. Már csak ha azt vettem alapul, hogy a közeli szeretteim közül egy fiú sem tud főzni. Nate tudománya is megakad a rántottánál. Victor hűtőjében pedig a behűtött vodkán kívül maximum pizzamaradékot találni, de azt sem ő csinálja.

Én: Erre az ajánlatra nehezen mondhatnék nemet.
Cooper: Ez örömmel olvasom.
Cooper: Írj majd, ha kedved tartja. Érezd jól magad.
Én: Hah, látszik, hogy nem ebédeltél még együtt a teljes White családdal. A szórakozás szerepel a programok legvégén.
Cooper: Nos, talán majd egyszer lesz saját tapasztalatom...

Nem válaszoltam erre már semmit. Egyrészt azért, mert Victor olyan nagy lendülettel ugrott be az autóba, mintha lopott volna és menekülnünk kellene, másrészt pedig azért, mert ez túl gyors volt nekem.

Az rendben van, ha meghív magához egy nyugodt ebédre. Igen, nagyon is jól hangzik. Na de, hogy elhívjam egy családi ebédre?
Egyszer már megütöttem a bokámat, hogy túl hamar történt túl sok minden.
Az pedig, hogy Cooper anyámmal ebédeljen minden volt, csak lassú nem. Én pedig nem álltam készen rá.