Viharvölgy | ÉK-sorozat II.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET 1

-Még egyszer! Még egyszer!

Danny kiáltásától volt hangos korán reggel a White ház nappalija, karácsony reggelén.

-El fogsz szédülni, anyukád pedig nagyon meg fog ijedni. –szólt rá Ava kedvesen, az öcsém viszont hatalmas vigyorral az arcán ingatta a fejét, szemeiben pedig ott ragyogott a gyermeki rosszaság millió szikrája.

-Nem baj. Még egyszer, Ava.

-Jól van, te sózsák. Tavaly mennyivel könnyebb voltál. –sóhajtott fel a lány, majd a magasba dobta Danny-t, aztán pedig mikor elkapta, forogni kezdett vele a nappali közepén, Danny pedig hangosan nevetett.

-Nem tudtad, hogy ilyenkor nőnek a legjobban a gyerekek? –belehajolt Ava ölébe az öcsém, és mosolyogva nézett fel a lányra.

-Le sem tagadhatnád, hogy White vagy. –forgatta meg a szemeit. –A testvéreid is mindig okoskodnak.

-Ami az illeti, én nem szoktam. –szólaltam meg a mai reggelen talán másodjára.

Eléggé nehézkesen indult a reggelem, és a legrosszabb az egészben az volt, hogy muszáj voltam gyorsan összekapni magam, hogy anya ne lássa meg, mennyire fáradt és kába vagyok. Arról nem is beszélve, hogy lassan ideje indulnunk, az arcom pedig még mindig azt a kisugárzást nyújtja, hogy felnőtt létemre nem tudom megfelelően kezelni az életemet. Lehetséges, hogy van ebben valami.

A káosz az egészben, hogy én tegnap este a White házban aludtam, nem is a saját házamban, úgyhogy ezt a fáradtságot még arra sem foghattam, hogy korán kellett megérkeznem ide. Tegnap este templomban voltunk, ahogyan ma is menni fogunk mindjárt, elvégre a karácsonyi alkalmakat sosem hagynánk ki. Leszámítva a három éve történt esetet, mikor kiderült apa hűtlensége, mert akkor huszonötödikén nem voltunk templomban, de azóta minden újra helyre került, és a megszokott menetrend szerint működnek a dolgok.

Szóval tegnap este a templom után anya felajánlotta, hogy maradjak ott estére, elvégre van egy saját szobám még mindig, és ruháim is vannak itt, én pedig elfogadtam az ajánlatot, elvégre Nate-ék is itt maradtak, ahogyan apa is, úgyhogy együtt volt a család, mint régen.

A tegnap este érdekesen, a magam részéről pedig viccesen, ámbár egy picit szánalmasan alakult.

Egészen jól telt az este, már ha nem számoljuk a szokásos csipkelődéseket, a gúnyolódásokat és a felkérdezéseket a szülők irányából a munkánkkal kapcsolatban. Megvacsoráztunk, a lányok és a fiúk egy rövidebb időre elkülönülve beszélgettek, és a legnagyobb szerencsére nem fordult drámába az esténk.

Egy idő után a kisöcsém megunta a férfiak társaságát, így, kihozott egy játékot, ami elé az egész családot leültette, úgyhogy hosszú órákat töltöttünk a dobókockák dobálgatásával. Nate-tel nyilvánvalóan egymás ellen versengtünk, teljesen megfeledkezve, hogy alapvetően rajtunk kívül mások is játszanak, és a végjátékok rendszerint kettőnk között zajlottak. Egy unalmas döntetlennél maradtunk, ugyanis apa ránk szólt, hogy Danny elsős létére sokkal jobban kezeli a vereséget, mint mi, és hogy nem vagyunk már ötévesek, akik vérre menően veszik a játékot, úgyhogy miután kiegyenlítettem, eltetette velünk a társasjátékot. Mondjuk nem értem, hogy miért, mi mindig is ilyen komolyan fogjuk venni a játékot, mindkettőnkben ott van a versenyszellem, úgyhogy enyhén durcás mozdulatokkal pakoltuk össze a bátyámmal a játékot, miközben mindketten azt duruzsoltuk, hogy „úgyis én nyertem volna". Aztán előkerült az activity, de ott már annyival okosabbak voltak a szüleink, hogy egy csapatba tettek minket, hogy véletlenül se fussuk le újra ugyanazokat a köröket.

Mikor viszont Danny lefeküdt, mindenki elvonult a saját szobája felé. Apa a vendégszobában alszik továbbra is, ennek ellenére Nate-tel gyanakodva néztünk össze, mikor apa is bevonult anyával a szobába.