A Sors akarta így ( szünetel)

Az eljegyzés

A tornácon ülök egy csésze teával a kezemben és nézem a naplementét. A hideg szél végig fut a testemen. Kissé megborzongok. Be kellene mennem a házba, de nincs erőm megtenni. Nem, azok után, hogy anya még csak öt perce mondta el, hogy  költözünk. A pasi akivel együtt van egy ideje Texas-ban él. Egy éve ismerkedtek meg egy konferencián ahol anya előadást tartott. Aztán Arthur meghívta vacsorázni és egyre többet kezdtek el randizgatni. Ezzel nekem igazán semmi bajom nincs, hisz anya fiatal csinos, gyönyörű nő. Ám most össze fognak házasodni. Olyan jól megvoltunk anyával csak mi ketten! Miután apa elhagyott minket minden csodás lett. És most, egy teljesen új életet kell kezdenünk Texasba. Itt kell hagyjam a barátaimat, és a fiút akit kedvelek.

- Ez a te sorsod Lorelai. A magány és a szenvedés...

Suttogtam magam elé belekortyolva a teába. Abban a pillanatban megjelent anya és leült mellém a hinta székbe. A szemem sarkából figyeltem, ahogyan 
szégyenlősen a combjai közé tűri vékony újjait.

- Nézd Lori tudom, hogy ez az egész hirtelen jött és már hamarabb el kellett volna mondanom, de nem ment. Nem tudtam, hogyan fogsz reagálni és...

- Ezért hagytad az utolsó pillanatra anya?! - szakítottam félbe mire anya kissé megrázta a fejét és közelebb húzódott

- Sajnálom kincsem. - kezdte és a kezem után nyúlt. Miután megfogta halványan elmosolyodott és folytatta - Arthur és én már egy ideje tervezzük, hogy össze költözünk és szerettük volna ezt minél hamarabb megtenni...El sem tudom képzelni milyen nehéz lehet neked most. Itt hagyni a barátokat és Jack-et... De a nyári szünetben eljöhetnek majd és találkozhattok. Ráadásul nem leszel egyedül Lori. Arthurnak van egy fia aki csak egy évvel idősebb nálad. Biztosan jól ki fogtok majd jönni. Hm?

- Van egy fia? - néztem rá anyára elkerekedett szemekkel

- A neve Ares és nagyon kedves fiú...

- Ares?! Mint a háború Istene? Mégis ki ad a gyerekének ilyen nevet?

- Ne légy ilyen szívem! - szídott le anya - Ares Montgomery annak a férfinek a fia akit szeretek. És nagyon szeretném ha majd kedves lennél ahhoz a fiúhoz rendben?

Nem válaszoltam, csak apró bólogatással jeleztem. Anya ekkor felállt és csókot nyomva a homlokomra ott hagyott a gondolataimmal.

-Már csak ez hiányzott!

Fújtattam mérgesen majd felálltam és a szobámba mentem. Elővéve a telefonom rá írtam a legjobb barátnőmre Jessy-re, aki mint mindig most is a telóján lógott. Elmondtam neki mindent amit anya ma este mondott. A költözést, az esküvőt, és hogy lesz egy mostoha bátyám akit mellesleg Ares- nak hívnak. Jessy nagyon szomorúnak tűnt és megigértette velem, hogy minden nap videó hívásozunk majd. Miután elköszöntem tőle rá írtam Jack re is de ő nem volt fent. Így be bújtam az ágyba és lassan elnyomott az álom.

       ●●● Három hét múlva ●●●●

Néztem anyát, ahogyan Arthur kezét fogta. Ő lesz az új mostohaapám. Anya boldog volt. Sugárzott az egész lénye ahogyan körbenézett az eljegyzésre összegyűlt társaságon.

- Emeljük poharunkat a két szerelmes párra! - kiáltotta anya egyik munkatársa

Arthur ekkor lehajolt és megcsókolta anyát. Elakadt a lélegzetem. Éreztem, hogy gombóc nőtt a torkomban ezért gyorsan elfordítottam a fejem, hogy ne lássák mennyire csalódott vagyok. Egy új apa. Hogyan lehet új apám? Anya gyönyörű volt ebben az egyszerű fehér ruhában. Tökéletes bőrtónusa volt, és hosszú, szőke haja amely a válláig ért.  A mostohaapám, Arthur Montgomery sportos, jóképű férfi volt. Anyának remek izlése volt azt el kell ismernem.

Ránéztem a tőlem jobbra álló fiúra. Ő volt az új mostohatesóm. Magasabb nálam. Fekete, kissé göndör haja néhol a homlokára csúszott. Neki van a legkékebb szeme a világon. Ijesztő, hogy valakinek ilyen kék szeme is lehet. Az eljegyzés előtt egy héttel ismertem meg személyesen is. Nem volt valami bő beszédű, sőt hozzám nem is szólt, pedig ő már tudott rólam rég óta míg én azt sem tudtam, hogy Ares létezik. Halk sóhajtással vissza tértem a tányéromhoz és unottan tologattam a tortám jobbra- balra.
Ekkor azonban valaki leült mellém.  Nem nagyon figyeltem, nem is néztem az illetőre.

- Beszélnünk kell Lorelai - mondta az idegen melettem aztán rájöttem, hogy a hangja ismerős.

- Mit akarsz Ares?

- Kössünk üzletet...- mondta Ares kissé oda hajolva hozzám - Mikor is kezdődik a gimi? Két hét múlva?

Válasz helyett csak bólintottam mire Ares idegesen körbenézett és maga mellé húzott a székkel

- Abban a két hétben teljesen beköltöztök hozzánk ugye?

Újra bólintottam és bekaptam egy falat gyümölcsöt a tortáról.

- Szóval arra gondoltam, hogy mi lenne ha az iskolában úgy tennél mintha nem ismernél engem. Legalábbis légy láthatatlan, ne szólj hozzám, ne akarj velem barátkozni, ne is gyere a közelembe meg ilyenek...Menni fog? Nem akarok veled barátkozni érted?

- Értem én, és nagyon jól hangzik. Nem fogja tönkretenni a hírnevemet ha nem lógok veled ne aggódj. - mondom vigyorogva egyenesen a szemeibe nézve, de a bátorság hamar elszállt amint megláttam mennyire dühíti a pimaszságom.

- Ja, mintha neked lenne is hírneved! - nevett fel gúnyosan Ares - Te csak egy sötét árnyék lehetsz, aki a mosdóban ebédel minden egyes nap.

- Fordúlj fel Montgomery! - sziszegtem mire elkapta a karomat és a fülembe súgott

- Otthon azt csinálsz amit akarsz, ám a gimiben az én szabályaim szerint játszunk különben pokollá teszem az életed! És esküszöm ennél csak rosszabb lesz Lorelai Mary Winchester...

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy felforr a vérem és gyűlöltem ezt az egész helyzetet. Kitéptem a karom a szorításából és próbáltam vissza folytani a dühömet. Mélyen egymás szemébe néztünk mint két alfa hím akik készek az utolsó vérig harcolni, de szerencsére ez nem történt meg mert a szüleink oda jöttek hozzánk.

- Látom srácok, kezdtek barátkozni egymással!- mosolygott boldogan Arthur anyát ölelve

- Épp arról beszéltünk, hogy milyen jó lesz együtt lakni. - mondta Ares még mindig a szemembe nézve - Lori egy kedves és bájos teremtés Isobel...

Nézett rá Ares az anyámra aki mit sem sejtve az egészről örömmel hallgatta Ares hazugságait

- Ezt jó hallani Ares! Apád és én aggódtunk, hogy nem jöttök ki majd a lányommal...

- Hát persze... - forgattam a szemem mire Ares gonoszul elvigyorodott

- Mi lenne ha táncolnánk egyet?- nézett Arthur anyára majd a kezét nyújtotta felém. Ekkor Ares felállt és illedelmesen felkérte anyát is aki boldogan igent mondott. Ám mielőtt a parkettre léptünk volna Ares még utoljára a fülemhez hajolt

- Szóval, megértettük egymást?