Ő csak egy barát (Meklod ff.)

Rohadj meg!

2021/05/11

- Ha nem jössz értem húsz percen belül, akkor holnap fogtok megtalálni egy bár padlóján részegen - mondtam, összeszedve minden erőmet.

- Hol vagy?

- A Dunakeszi reptéren.

- Mindjárt ott vagyok - jelentette ki majd lerakta.

Alapvetően a házunktól pontosan húsz (Google térkép szerint 21 perc autóval, ha tökéletesek az útviszonyok.) percre vagyok. Ezért is lepődtem meg, amikor Matyi kevesebb, mint tíz perc múlva befarolt mellém.

- Elmondanád, hogy mégis miért kellett - kezdtet bele, de elakadt a szava, amikor kiszállt a kocsijából. Ez valószínűleg az arcomról egyre gyorsabban folyó könnycseppeknek volt köszönhető. Így csak odarohant és megölelt. - Nincs semmi baj - kezdett csitítgatni.

De én belefúrtam a fejemet a vállába, és megnyitottam a könnycsatornáimat. Remegő és rázkódó testel öleltem vissza Matyit, közben megpróbálva abbahagyni a sírást. Nem jött össze. Így ölébe vett és berakott a kocsijába, majd elhajtott.

- Hogy hívják? - kérdezte, miközben leparkolt egy erdő szélére.

- Dávid, Kun Dávid - feleltem szipogva.

- Elmeséled? - érdeklődött, mire egy aprót bólintottam.

- Az egész 12.-ben kezdődött, új tanulóként érkezett a sulinkba. Hamar összebarátkoztunk, majd fél évre rá össze is jöttünk. Kamaszként, a szerelemtől meghülyülve kitaláltuk, hogy Amerikába megyünk egyetemre. Így egy évet dolgoztunk, majd elrepültünk két barátunkkal Los Angeles-be. Egy egyetemre jártunk, én modell, ő pedig fotós szakon tanult. Közös álmaink voltak. Neki viszont nem három, hanem négy évig tartott a képzés, így elhatároztam, hogy a maradék időmet is tanulással töltöm. Így jött képbe a marketing szak, ami elkezdett érdekelni. Csak jött a bökkenő. Azon az egyetemen ahova játunk, nem volt ilyen szak, így egy másikba kellett átmennem. De hát Dávidnak ez nem felelt meg, így egyik este arra értem haza, hogy ő is az egyik szaktársa a nappalinkban szex- szel. Amire nem lehetett értelmes magyarázata, így otthagytam és hazajöttem. Ez pontosan a találkozásunk előtti héten történt - mondtam visszaidézve a múltat. - És most pár órával ezelőtt újra csőbe húzott. Éppen az ügynökségen voltam, amikor kaptam egy üzenetet az egyik barátomtól, hogy itt van Dunakeszin, és lenne-e kedvem találkoznom vele. Mivel többek között ő is ott volt Los Angeles-ben, így valamilyen szinten kötelességemnek éreztem, hogy találkozzunk. Minden jól ment, megbeszéltük, hogy kettőkor találkozunk a reptéren. Taxival mentem, mivel a kocsim otthon marad, de hamar feltűnt, hogy átvertek. Nem Kíra várt, hanem Dávid. És ha ez nem lett volna elég... Mikor odaértem egy pofonnal fogadott, majd egy újabb és újabb ütéssel. Közben azt magyarázta, hogy mégis hogy volt merszem otthagyni őt. Ha nem hívják fel, akkor tovább ment volna - fejeztem be.

- Légy erős - bíztatott és közben a kezét a combomra helyezte.

Amire felszisszentem mivel ott is értek ütések.

- Ennyire..? - kérdezte, közben keresve a szavak.

- Igen - feleltem megkönnyítve dolgát.

- Megnézhetem?

- Majd otthon megmutatom. De lassan indulnunk kéne. Amúgy is honnan jöttél?

- Otthonról.

- És Vikiék mit tudnak?

- Azt, hogy érted jöttem. És azt is említettem, hogy valószínűleg egy kávézóba is benézünk.

- Rossz vagy - nevettem, könnyeimet törölgetve.

- Lehet, de tudtom, hogy nem szeretnéd, hogy már most erről legyen szó.

- Köszönöm.

- Szerintem nincs mit megköszönni - mosolyodott el, majd letörölte az arcomon folyó sós cseppet.