Ő csak egy barát (Meklod ff.)

Válaszút

2022/01/30

Kisodródva, törött ablakokkal, sípoló kocsik közt, a hideg, viharos szélben úgy ültem a kocsimban, mint mindig. Hiába az egész baleset, túl gyenge voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Hátulról, jobbról és szemből is belém jöttek. Az autóm totál kár.

Kikászálódtam, mert nem tudtam, hogy a többi ember jól van-e, vagy, hogy hívtak-e már segítséget.

Csak ültem és bámultam kifelé a benzinkút ablakán, miközben a viharban a rendőrök és a mentősök tevékenykedtek. Majdnem mind a négy kocsi totál kár lett, de szerencsére „csak" ketten sérültek meg komolyabban. A mentősök bevitték őket, a többieket pedig a helyszínen ellátták. Ahogyan engem is, ezért ülök, kötözött csuklóval egy asztal mellett és iszogatom a forró kávémat. A rendőrök még helyszínelnek, de minket már a benzinkútig elengedtek. Közben eszembe jutott, hogy szereznem kéne hazafelé egy fuvart, hiszen még egy, egy órás út vár rám hazáig. Ahogyan mindig most is Matyi számát kerestem ki a névjegyeim között. Pár csengés után fel is vette.

- Szia, Matyi - köszöntem a telefonba kis élénkséget színlelve.

- Szia, Zoé. Haza értél? Nem láttalak, egy ideje kint vagyok a teraszon.

- Ilyen hidegben?! Normális vagy?! - vontam kérdőre, majd a tárgyra tértem. - Tudsz segíteni?

- Persze.

- Kéne egy kis fuvar...

- Miért hol vagy? - kérdezte meglepetten.

- Hát hazafelé tartottam, amikor belém jöttek... négyen... és a kocsim kicsit... igazából teljesen összetört... és most itt állok... pontosabban ülök, a szabadbattyáni benzinkúton az M7 mellett... és fogalmam sincs, mit csináljak - meséltem el Matyinak a történteket, kicsit elnyújtva.

- Megyek - jelentette ki majd lerakta.

A hideg süvítő szélben, Matyival már lassan fél órája ott álltunk és vártuk, hogy elengedjenek. Az eső enyhén szitált, mi pedig kezdtük megelégelni a várakozást. Majd egyszer csak, odajöttek a rendőrök és közölték, hogy mehetünk. Mi pedig azzal a mozdulattal bele is ültünk Matyi kocsijába, és elindultunk hazafelé.

Éppen azt a kocsit előztük, meg ami az én összetört autómat szállította, amikor egyszer megszólaltam.

- Visszamegyek az egyetemre - jelentettem ki.

- Amerikába? - nézett rám Matyi, egy satufék kíséretében.

- Nem. Itt Pesten

- Miért?

- Mert le kell kötnöm magamat. A baleset óta - kezdtem bele egy nagy nyeléssel együtt - minden más... - kerestem a szavakat, de nem nagyon tudtam mit mondani.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád.

- Ezt már megbeszéltük - nézett rám szúrós szemmel.

- Matyi, én ebbe bele fáradtam. Ha túl kevés a nyüzsi és több idő jut magamra, akkor ugyan ott vagyok, ahol április elején. Egyedül, a sok érzelmi vívódással meg minden idióta gondolatatommal.

- Nem vagy egyedül, mind itt vagyunk neked. Gabiék, a családod, a haverjaink meg én is.

- Csakhogy én... á mindegy - gondoltam meg magam és néztem el a messzeségbe.

- Ne csináld ezt! Mond, ki mit érzel.

- Nem fogom tönkretenni ezt a napodat is! - jelentettem ki.

- Nem fogod.

- Dehogynem.

- Zoé - nézett rám a világ legmegnyugtatóbb mosolyával - ha te jól vagy, akkor én is.

Nem szóltam. Nem akartam felkavarni, hiszen ha megint előhozom a témát, ott leszünk, hogy ő még mindig nem felejtette el az exét, pont, úgy ahogyan én is. Csak nekem az érzés hiányzott neki pedig egy lány.

- Hiányzik az a kibaszott szerelem - mondtam végül. - Nekem szükségem van arra, hogy szeressenek, hogy minden reggel ébredhessek valaki mellett, hogy valakivel kézen fogva sétálgathassak, vagy csak ne legyek ennyire egyedül...

- Azért mész az egyetemre igaz?

- Ha igazat adnék neked, akkor bevallanám saját magamnak, hogy valami nagyon nincs rendben, úgyhogy nem mondom ki, de tudod jól.

- Ha ezt találod helyesnek, akkor legyen így, te döntesz én nem foglak befolyásolni, csak arra kérlek vigyázz magadra, mert nagyon hosszú az út, és nem tudhatjuk hova vezet.