Ő csak egy barát (Meklod ff.)

Szeretlek

2024/06/07

Úgy éreztem muszáj elmondanom Matyinak, hogy mit érzek. Ha őszinte akarok lenni, mindig is ő volt a legjobb a barátom, és tudom, hogy ez amúgy sem változtat a kapcsolatán. Ha szereti Rozit, akkor úgyis együtt maradnak, és ugye miért is ne szeretné? Nekem meg mindegy, visszaköltözök Tabra, lesz egy nyugis életem, és majd miután teljesen felőröltek az érzelmeim, rám talál a szerelem és boldog leszek.

Még én is kinevettem magamat, de ez nem számított, befordultam az utcába ahova Matyi költözött, és fej forgatva kezdtem keresni a házszámot. Miután megtaláltam azt, leállítottam a kocsit, és kiszálltam. Az ujjamat a csengőre helyeztem és vártam. Nemsokára Matyi jelent meg a bejárati ajtóban, és amikor kilépet azon, úgy éreztem mintha újraélném a megismerkedésünket.

- Hát te? - nézett rám, de úgy nézett ki, mintha várt volna valakit, vagy legalábbis valaki másra számított.

- Bocsi, hogy így váratlanul, de beszélnünk kell.

- Gyere be - mondta és kinyitotta a kaput, majd betessékelt a házba. Látta rajtam, hogy nagyon cikázik a szemem így hozzátette. - Egyedül vagyunk.

- Figyelj Matyi, egyáltalán nem így akartam ezt az egészet, de így hozta az élet... Rengetek időm volt gondolkodni az elmúlt napokban és rá kellett jönnöm, hogy mi is az igaz szerelem. Két évvel ezelőtt én elmondtam neked, hogy mit érzek, kibasszottul szerelmes voltam, sőt még mindig vagyok beléd. Barátságnak indult, de több lett belőle, amit te magad is aláírtál. És be kell valljam, amikor megláttalak titeket a reptéren... Én sok mindenre számítottam de erre nem. Szeretlek, és láttam, hogy boldog vagy, és én nem akarok mást, ha te vidám vagy, az nekem elég. Én nem fogok közétek állni, egyszerűen, ha nem másért, mert a legjobb barátom voltál, és lehet, hogy csak én értettem félre a dolgokat. Mindegy is, nem ez számít. Én eljöttem és elmondtam neked szemtől szembe a dolgot, innentől kezdve én nem leszek útban, jöhet a boldog élet, a siker, és minden más... én már nem leszek itt.

- De... - kezdett bele, és láttam, hogy könnyes a szeme.

- Változunk, bár ha körbenézek, nem úgy tűnik, mintha a te otthonodat látnám. Mindenhol színek, teli van lim-lommal minden... és tényleg, macskák? - kezdtem sorolni a bennem kavargó dolgokat. - Hol vagy? Ki vagy te? Hova a faszomba tűnt Matyi? - kérdeztem könnyes szemekkel, talán inkább haragból és zaklatottságból.

Majd amikor belenéztem a szemébe abbahagytam.

- Bocs, azt hiszem sikerült teljesen elkurnom mindent, csak ahogy szoktam, de ez már az én problémám, az én boldog befejezésem...

Oda akartam volna lépni és megölelni, sőt szívem szerint megcsókoltam volna, de nem tettem, sőt meg sem öleltem, csak fogtam magam és visszaléptem az ajtó felé véve az irányt.

- Rozi elment - bökte ki, amikor már a küszöbön álltam.

- Mi? - néztem vissza rá értetlenül, hiszen meggyőződésem volt, hogy rosszul értettem.

- Kedden, egy táska pénzzel, Somával meg a macskákkal együtt itt hagyott. Ez az én boldog befejezésem - nevetett fel könnyes szemmel.

Egy másodperc alatt zajlott le bennem minden, de tényleg minden. Éreztem, hogy remegek és fogalmam sem volt, mi van velem. Könnyekben törtem ki, de láttam, hogy Matyi sem bírja tovább. Nem bírtam egyhelyben állni, megfordultam és kirohantam az ajtón. Őrült gyorsasággal kezdtem keresni a kocsi kulcsomat, de valami félbe szakított. Nem az egyre nagyobb cseppekben hulló eső, ami egy nyári zápor része volt, hanem Matyi. Nekinyomott az autómnak és megcsókolt.

Nem érdekelt, hogy már szakadt az eső, nem érdekelt, hogy meglát-e minket valaki, nem érdekelt semmi. Ott álltam Matyival, csak mi ketten, ezernyi esőcseppel, és könnyel az arcunkon, de a testemet elárasztotta a boldogság.

- Végül hazaérünk - súgta a fülembe, két heves csók között.

- Haza - mondtam, majd megfogtam a fejét. - Köszönöm.

- Mit?

- Hogy megtanítottál élni - néztem rá könnyes szemmel, és a vállába fúrtam a fejem.

És most először örömkönnyek voltak az arcomon.