A mély titkai

2. Rayan

A kastély tornyai voltak az elsők, amik kirajzolódtak a távolban. Az öt ország közül Campis volt a legbarátságosabb, és hercegségei – azaz Principatumai – bárkit szívesen fogadtak, ám ezek közül is Silva haladt az élen. Nem csoda, hogy most Silva és Regulus barátságkötésének és szövetségének ötszázadik évfordulóját ünnepeltük. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy apám nem jöhetett velünk, hiszen ő is szerette az évfordulókat, de mostanában egyre jobban romlott az állapota.

A kíséretemben az őrökön kívül volt egy lovász, egy apród és egy szolgáló. A három napos úton nem igazán volt szükségem több emberre, és még ezt is soknak éreztem. Ha elérjük a várost, Terrah családjának teljes udvartartása áll majd rendelkezésünkre, ám mint Regulus örököse, nem kockáztatható a biztonságom, hiába éltem az Öt Ország Birodalmának, Quinquének békés területein. Mindig történhettek meglepetések, bár az életemre még sosem támadt senki. Miért is akart volna? Apám, Baltazár, Regulus királya jó politikus és uralkodó. Amióta elfoglalta a trónt, se Regulusban, se a környékén nem történtek zavargások.

Az út, amin haladtunk, a zöldellő Viridi-erdő tövében vezetett minket, ami mellett közvetlenül Silva fővárosa épült fel. A település legfőbb jellegzetességei az alacsony falak, és az egész nap nyitva lévő kapuk voltak. Errefelé semmilyen ellenséges szándéktól nem tartottak, amit mondjuk, rajtuk kívül senki nem tartott okosnak, még én sem. Mégiscsak egy nagyvárosról beszélünk, ahol az uralkodópár és családja lakik, és bárki szabadon járhat-kelhet, senki nem tartja fel. Mégis, valami csoda folytán a bűnözés itt volt a legalacsonyabb. Ennek ellenére a Mágusok Tanácsa minden évben megpróbálta rábírni Damir királyt és Emem királynét, hogy változtassanak a város és a Principatum védelmén, azonban ők ezt minden évben sikeresen elutasították.

Kiértünk az utolsó kanyarból, és a város teljes pompájában ott állt előttünk. Az alacsony, homokkőből épült falakat borostyán futotta be, egészen varázslatos külsőt adva neki. Mögötte az épületek aligha értek a falak fölé, ezzel szemben a város közepén lévő kastély magasan az ég felé tört. Messziről, amikor még nem lehet kivenni a tornyokat olyan, mintha egy hatalmas, kopasz fa emelkedne ki a földből.

Ahogy közeledtünk a város felé, Sir Sigurd mellém ügetett. A lovag apám egyik legjobb embere, és régi barátja volt. Rövid hajába és szakállába már vegyültek ősz szálak, de korához képest nagyon jól tartotta magát. Utoljára az én születésem előtti években látott háborút, de az utolsó ütközete hátralevő életére nyomot hagyott. Egy nyíl fúródott a bal combjába, és maradandó sérülést okozott. A mai napig erősen bicegett, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy ügyesebb és gyorsabb legyen a többi őrnél és katonánál. Bár esős napokon egészen egyéni módon volt képes átkozni az isteneket.

– Kár, hogy apád nem jöhetett el, felség – mondta Sigurd, mikor mellém ért. – Mindig is szerette a Jubileumi Ünnepséget, és ez a mostani igazi különlegesség, hiszen egy szövetség sem tartott ki ilyen hosszan.

– Én is sajnálom, Sigurd – feleltem sóhajtva a lovagnak. – Remélem nem lesz semmi baj, míg távol vagyunk.

– Apád erős férfi, Rayan. Ez a kis visszaesés a korával jár. Meglásd, pihen egy kicsit, és egy-kettőre jobban lesz. Ha pedig átveszed a trónt, sokkal könnyebb lesz neki.

– Na, igen, de Regulusnak milyen lesz? – néztem kétkedve Sir Sigurdra. – Még azt sem tudom, hogy képes leszek-e beszédet mondani az ünnepségen. Egy hercegség irányítása pedig sokkal nehezebb feladat.

– Alábecsülöd a képességeidet – rázta a fejét az őszülő férfi. – Baltazár is azt hitte ifjú korában, hogy nála alkalmatlanabb ember még nem született trónra, és mi lett a vége? Regulus történelmének egyik legjobb Principjévé vált.