A mély titkai

40. Marea

Nem csalódtam. Tényleg nem lett meg a ház. Már hajnalodott, én pedig Ventusszal fel s alá járkáltam az erdő határán, kémlelve a tájat, hátha megpillantjuk, amit keresünk, de semmi. Már épp feladtam volna, amikor Ventus megtorpant, és a földet kezdte kaparni.

– Mi az, pajti? – néztem le a szürkés fejre. A csődör elfordította a tekintetét, mire én is arrafele néztem, aztán megláttam a semmiből materializálódó kunyhót. Az egyik domb aljában bukkant fel, nem sokkal az erdő előtt.

Amélia mágusnő volt, tehát képesnek kellett lennie erre a trükkre, ami annak fényében, hogy nem akarta, hogy megtalálják, indokolt is volt. De akkor miért tűnt fel előttem a ház? Nem voltam jártas a mágiában, és nem tudtam, hol vannak meghúzva a határok, szóval nem is értettem teljesen, mi történik. Az alapján, amit láttam, a ház csak akkor vált láthatóvá, ha egy bizonyos távon belül értem hozzá. Elhessegettem a gondolatot. Végül is, megtaláltam a házat. Finoman megszorítottam Ventus oldalát a lábszárammal, mire a csődör vágtatva megindult a ház felé.

***

Inkább volt kunyhó, mintsem ház. Kívülről akkorának tűnt, mint a szoba, amiben Regulusban elszállásoltak. Az egész egy rozoga fatákolmánynak látszott, itt, a semmi közepén, és még egy kert sem volt hozzá. Nem is az a kérdésem, miért akarna valaki itt élni, hanem hogy hogyan.

– Szólj, ha valami furcsaságot észlelnél – paskoltam meg Ventus nyakát, majd az ajtóhoz léptem. Szinte hozzá sem kellett érnem, máris kinyílt. Különös. Még csak be sincs zárva? – Van itt valaki? – kérdeztem óvatosan, miközben az ujjaimat szorosan a kardmarkolatom köré fűztem.

Bedugtam a fejem a házba. Az egész egyetlen helyiségből állt, ami magába foglalta a hálószobát, az étkezőt, és a dolgozószobát. Nem volt odabent egy árva lélek sem. Vettem egy mély levegőt, és beléptem.

Mintha víz alá merültem volna, majd a következő pillanatban ott álltam a házban. Kirázott a hideg. Ez az egész egyre... furcsább.

Nem sok bútorral rendezték be a házat. Az egyik sarokban egy ágy volt, takarókkal befedve, mellette pedig egy faláda. Velem szemben elhelyeztek egy asztalt, amin könyvek és pergamentekercsek hevertek. Volt még ott egy üveg tinta és pár penna. A kunyhó másik végében padlótól plafonig a ház teljes szélességében egy polc terpeszkedett, amin tényleg minden volt. Szárított növények összekötözve, üvegekben mindenféle kétes eredetű, vízben lebegő dolgok, és bőrkötéses könyvek, minden méretben. Mindezek ellenére a ház úgy nézett ki, mint ami évek óta elhagyatott. Mindent vaskos porréteg lepett, ráadásul az asztal állapotából ítélve az illető, aki itt lakott, sietős távozásra kényszerült. A polchoz léptem, és közelebbről megvizsgáltam a rajta elhelyezett tárgyakat. Ki vagy te, Amélia?

Mágus volt, de találkoztam már mágusokkal, és tudtam, hogy ez a kunyhó, és az itt lévő állapotok nem mágusra vallanak. Ahhoz túl nagy összevisszaság uralkodott. Viszont semmi jel nem utalt arra, hogy itt bármit is megtudjak. Zsákutcába érkeztem.

– A mélységes pokolba! – sóhajtottam, és mérgemben belerúgtam a polc aljába. És akkor végre megláttam, ami addig elkerülte a figyelmemet.

Amellett a pont mellett, ahol a csizmámmal eltaláltam a fát, a padlót vékonyabb porréteg borította. Leguggoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Úgy nézett ki, mintha valamit kihúztak volna... a polc aljából. Megkocogtattam a fát A hang alapján üreges volt. Mégiscsak lenne itt valami?

Nem tudtam, hogyan lehetne felnyitni az üreget, úgyhogy előhalásztam az egyik tőrömet, és azzal estem neki. Nem kellett sok hozzá, hogy a korhadó fa megadja magát. Óvatosan letörtem a még utamba kerülő szilánkokat, és benyúltam a polc alá. Az üreg nem volt mély, így egyből megtaláltam az odabent rejtőzködő tárgyat, és kiszedtem onnan. Egy rongydarabba csomagolt könyvet tartottam a kezemben. A ruhadarabot eldobtam, és szemügyre vettem a kötetet.