A mély titkai

29. Rayan

- Most mégis itt vagyok - fejezte be Marea.

Miközben mesélt, én mélyen hallgattam. Nem akartam egyetlen szavát sem elmulasztani. Nem akartam megzavarni. Féltem, ha megszólalok, nem fogom megtudni a történet végét.

Mikor ahhoz a részhez ért, hogy visszalopódzott a házhoz, ő maga is felkelt a fal mellől, és besétált a fatörmelék közé. Ott is maradt.

- Ez az én kis tragikus történetem - fordult meg a lány, és végre a szemembe nézett. - Most már legalább érted... egy részét. Ha egy ember megtalált itt, akkor lesznek többen is. A ti életetek legalább annyira veszélyeztetve volt, mint az enyém. Az volt a legegyszerűbb megoldás, hogy nyomtalanul eltűnök. Így volt a legjobb mindenkinek. De hát, minden józan érv ellenére, nézd, hol vagyok! - Marea kitárta karját, és körbeforgott, végignézve Reguluson. A talpa alatt törmelék ropogott.

- Marea... - közelebb léptem a lányhoz.

- Minden rendben van, Rayan - nézett fel rám. - Három éve történt, már igazán nem számít. Egyébként is, a te édesanyád is meghalt.

- Igen, de... a két helyzet nem éppen összehasonlítható.

- Mindketten meghaltak. Hol itt a különbség?

- Az én anyám betegségben halt meg, és számítottunk rá. Csupán azt nem tudtuk, melyik nap fog bekövetkezni, de tudtuk, hogy hamarosan vége. Nekem nem kellett végignéznem, ahogyan meggyilkolják. És nekem ott voltál te, emlékszel? - Marea bólintott. - Veled nem volt ott senki.

- Túléltem - vonta meg a vállát, és a lába körül lévő elszenesedett fadaraboknak szentelte figyelmét.

Mareánál sosem lehetett tudni, hol a határ, most mégis úgy döntöttem, kockáztatok. Magától mondta el a történetet, nem én kértem rá. Bármit is állított, néha neki is szüksége volt támogatásra, mint ahogyan most is. Úgyhogy közelebb léptem, és átöleltem a lányt. Csekély hezitálás után visszaölelt.

- Ugye tudod, hogy én itt vagyok neked? - kérdeztem tőle.

- Tudom.

Mielőtt túl hosszúra nyúlt volna az ölelkezés, elengedtem Mareát. A tekintete nyugodtabbnak tűnt, mint előtte.

- Na, ki vele! - utasított. Biztos látta a zavarodottságot az arcomon, mert folytatta. - Nem azért jöttél ide, hogy ellenőrizd, elmentem-e, ez egyértelmű. A szabadon fel-alá nyargalászó Ventus elég bizonyíték erre. Kérdezni akartál valamit, ha jól sejtem?

- Nem fontos - ráztam a fejem. Elég lényegtelen és nem ideillő kérdés, illetve kérés lett volna, úgyhogy inkább nem tettem fel.

- Jaj, Rayan, ne csináld ezt! - figyelmeztetett. - Mondjad már! Komolyan mondom, megütlek, ha nem!

- Nyugalom, tigris! - A biztonság kedvéért egy lépést tettem hátra. - Azt akartam kérdezni, hogy eljössz-e a bálba?

- Hmm... - Marea karba tette a kezét. - Szeretnéd, ha elmennék?

- Igen - bólintottam.

- Akkor ott leszek - mondta a lány, mély levegőt véve. - Ha jól sejtem, nem így kellene megjelennem? - mutatott végig poros, vérfoltos öltözékén.

- Csak azért mondom, hogy nem, mert tudom, nem szereted, ha könnyen kiszúrnak a tömegben.

- Ezek szerint kitaláltál valamit?

- Nem hiszem, hogy tetszeni fog - fojtottam el egy mosolyt.

- Azért csak ki vele!

- Tudod, apám semmit nem dobott ki anyám régi szobájából. Az egészet megőrizte úgy, ahogy volt. Megvan mindene... Felvehetnéd az egyik ruháját.

- Háborgó tengerek, Rayan! A halott anyádról beszélünk! - nézett rám hitetlenkedve Marea.

- Anyám halott, és ezen nem lehet változtatni. Apám foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, és nem hajlandó elengedni, és meg tudom érteni, miért. De annak semmi értelme, hogy a szobáját évek óta ugyanolyan állapotban tartja fenn. Normális esetben az egészet ki kellett volna már söpörni. Csak rosszabb neki, hogy őrizgeti.

- Apádat legalább megkérdezted erről?

- Meg, és beleegyezett.

- Rayan - sóhajtott nagyot Marea -, sokkal jössz te majd még ezért nekem.

- Csak az életemmel jövök már amúgy is, de akkor hozzátehetjük ezt is - vigyorogtam a lányra.