A mély titkai

19. Terrah

Tudom, hogy Prinus nem éppen egy könnyed, félórás séta Silvától, de akkor sem tudtam elképzelni, mi tarthatott ilyen sokáig. Miután Rayan és Marea elmentek, egy ideig képes voltam elfoglalni magam, és igyekeztem nem törődni azzal, hogy hova is indultak. A nap viszont egyre lejjebb csúszott az égen, és komolyan kezdtem elveszíteni a türelmem.

Ugyanabban a könyvtárszobában üldögéltem, ahol a két kalandor hagyott. Csak annyi időre hagytam el a helyiséget, hogy lemenjek vacsorázni a szüleimmel, majd amilyen gyorsan tudtam, visszamenekültem ide, és vártam. És vártam. És vártam, és vártam. El sem hiszem, hogy itt hagytak! Tudtam, hogy hagynom kellett volna Mareát elvérezni!

Mivel jobb dolgom nem akadt, és a fényviszonyok is romlottak, gondoltam, egy utolsó könyv még belefér a mai napba. Odaléptem az egyik polchoz, és lekaptam egy viszonylag vékony kötetet, Varázs-regék címmel. Végiglapozgattam a rövid mesékből álló könyvet, míg a szemem meg nem akadt az egyik címen: A kő, ami vizet fakasztott.

Letelepedtem egy, az ablak elé állított karosszékbe, és nekiláttam a történetnek. Mivel nem volt több tíz oldalnál, gyorsan végeztem vele, de addigra pont alábukott a nap a Viridi-erdő mögött, gyertyafénynél pedig nem szerettem olvasni.

A kő, ami vizet fakasztott egy aranyos kis tündérmese volt, ami egy sivatagos területen játszódott. A főszerepben egy kisfiú állt, akinek a családja nagyon szegény volt, és minden nap nehéz küzdelem volt számukra. Szerencséjükre a közelükben volt egy kis tó, ami elegendő vizet biztosított számukra. Azonban ez a tó egyik napról a másikra kiszáradt, ezzel szomjhalálra ítélve a családot. Ezért a kisfiú nekivágott a sivatagnak, hogy vizet keressen. Napokon át vándorolt, de mindhiába. Végül már nem bírta tovább, összeesett, és várta a halált. Ám ekkor vízcsobogást hallott, és felülve észrevette, hogy alig egy lépésre tőle egy tenyérnyi kő alól víz tör fel. Amikor teleitta magát, a kő alól már nem jött több víz. Amint újból megszomjazott, megismétlődött a jelenség. A kisfiú ezután hazatért a kővel, ami újra feltöltötte a tavat, és a családnak nem kellett szomjaznia. Sőt, a kőnek hála, annyi vizük volt, amennyit csak akartak, így növényeket is tudtak termeszteni, és soha többé nem kellett szűkölködniük élelemben sem.

Igazán bájos kis történet. Letettem a könyvet a szék karfájára, és kinéztem az ablakon, az egyre nagyobb sötétségbe burkolózó világra. Nem tudom, meddig ücsöröghettem ott. Egy idő után már nem láttam ki, mert a szobában lévő fény visszatükröződött az üvegről, így csak saját tükörképem láttam. Akkor csizmatalpak koppanását hallottam. Hátrafordultam, és a szobába Rayan és Marea lépett be.

– Dea és a Négy nevére! – kiáltottam fel, amikor megláttam őket. Még csak nem is Marea lepett meg, hiszen ő mindig hasonlóan festett, de Rayan úgy nézett ki, mint akit keresztülrángattak egy sűrű rengetegen. – Mi történt?

– Félig én voltam, félig meg az alagút, amin keresztülverekedtük magunkat, hogy kijussunk – felelte mogorván Marea.

– És megtudtatok valamit?

– Nem sokat – jött közelebb Rayan, és elmesélte, mit tudtak meg az Alvilág vezérétől.

– Ennyi? – kérdeztem, miután a fiú befejezte. – Ezért aztán nem érte meg elmennetek Prinusig. És akkor most hogyan tovább?

– Sehogy, Terrah – sóhajtott Rayan. – Reggel indulunk Regulusba, úgyhogy lényegtelen is.

– Azért szerintem nem kellene ennyiben hagyni az egészet, és belenyugodni! – jegyezte meg élesen Marea.

– Rayant mindjárt megkoronázzák, és addig még a bált is meg kell tartani – néztem szigorúan a lányra. – Utána pedig jobb dolga is lesz, minthogy össze-vissza rohangáljon, egy értelmetlen rejtély nyitját kutatva. Egyeseknek nincsen annyi szabadideje, mint neked.

– Hát jó – bólintott Marea. – Végül is, nektek nem kell velem jönnötök. Ti elmentek Regulusba, én pedig a templomhoz. Igazán élmény volt veletek lenni, de nekem most már ideje lesz mennem. – Marea fordult volna az ajtó felé, de Rayan szigorúan utána szólt, olyan hangon, ahogyan csak ritkán hallottam a lányhoz beszéni. Marea tekintete lassan visszatért a fiúra, és várt.

– Valószínűleg hosszú órákon át vitatkozhatnánk róla, de inkább megspórolom az elvesztegethető időt. Rád bízom a döntést, hogy elmész, vagy sem, de ha tényleg számít neked valamit is a barátságunk, akkor nem tűnsz el megint. – Rayan határozott léptekkel az ajtóhoz ment, jó éjszakát kívánt, majd elhagyta a szobát.

Egyikünk sem szólalt meg a következő percben. Marea makacsul bámulta a szőnyeget, én pedig igyekeztem elfojtani egy mosolyt. Nagyon ritka alkalmak egyike volt, amikor Rayan így viselkedett Mareával, de néha szükség volt erre. Végül én is felálltam, és odasétáltam a lányhoz.

– Mi soha nem szívleltük egymást, és nekem aztán tényleg mindegy, hogy elmész-e, vagy velünk jössz – mondtam Maerának. A lány rám emelte szigorú tekintetét. – Ha úgy döntenél, hogy a magad útját járod, az is teljesen rendben van, de akkor soha többé ne ronts vissza az életébe. Elég nehéz volt elveszítenie téged egyszer már. De ha mégis úgy döntenél, hogy csapatjátékossá válsz... Hajnalban indulunk. Hatkor. Északi Kapu. A szobádba visszatalálsz? – választ se várva hagytam el a könyvtárat.

*

Marea nem volt éppen a szívem csücske, de erősen reméltem, hogy legalább Rayan miatt nem megy el. Tényleg azt hittem, hogy marad, azonban reggelre a szobája üres volt, és Ventus sem volt az istállóban. Így annyi reményem maradt, hogy az Északi Kapunál vár ránk, de hamar egyértelművé vált, hogy ez nem így van.

A kocsikat fölpakoltuk, és megreggeliztünk, majd Rayan, én és a kíséretünk megindult a kapu felé. Némi késésben voltunk, de ez most nem tudott érdekelni, mert sokkal jobban foglalkoztatott, hogy Marea tényleg képes volt megcsinálni másodjára is. Amikor az Északi Kapuhoz értünk, már hangot is kellett adnom csalódottságomnak.

– Ezt nem hiszem el! – jelentettem ki mérgesen sárga kancám, Hercegnő hátán. Természetesen jött velünk egy hintó is, de abba egyelőre még nem akartam beszállni.

Rayan mellettem léptetett Tangón, és szomorúan rám mosolygott. Úgy nézett ki, mint aki számított erre a kimenetelre.

– Tényleg azt hitted, hogy velünk jön? – kérdezte tőlem.

– Őszintén reméltem – sóhajtottam.

– Ő már csak Marea.

A csapat kiért az Északi Kapun kívülre. Az út, ami innen indult, egyenesen Regulusba vitt. Még a Szövetség első megkötésekor alakították ki, hogy a két főváros szoros összeköttetésben lehessen.

Megindultunk, és Silva városa egyre zsugorodott mögöttünk. Akkor megtörtént a csoda.

Rayannel nagyjából a menet közepén haladhattunk, őrökkel előttünk és mögöttünk, amikor Sir Sigurd mellénk ügetett, és közölte, hogy egy lovas áll az út közepén. Kikerültünk a menet elejére, és bármily hihetetlen volt, tényleg ott állt.

Ventus érdeklődve fordította fülét a közelgő lovasok felé, és egy nyerítéssel üdvözölte Tangót. A nagy deres csődör hátán pedig ott ült Marea, karjai összefonva a mellkasa előtt, és minket figyelt.

– Késtetek – mondta, amikor hallótávon belülre értünk. Rayannel annyira meg voltunk lepődve, hogy hirtelen nem találtunk szavakat. – Na, nem megyünk?