A mély titkai

22. Brandt

Megálltunk egy rövid pihenőre, mielőtt átléptük volna Ambusti és Regulus határát. A tábort a Humilis-hegység lábánál építettük ki, és nem messze előttünk, a Brevis-folyón túl már a regulusi hercegség földjei terültek el. Innen egyenes út vezetett a fővárosig.

Layla és a két másik lány vidáman csevegtek, miközben én tőlük pár méterre Bestia szőrét kefélgettem. Igazából a herélten már egy porszem sem volt, de mégsem hagytam abba a munkát, mert tudtam, hogy akkor mindhárom lány rám veti magát, és most nem voltam elbűvölő hangulatomban. Egyébként pedig, megadtam nekik a lehetőséget, hogy bámuljanak, amit készséggel meg is tettek. Egyszer elnéztem a vállam fölött, kétségkívül három szempár figyelt, és közben valamit sutyorogtak is egymás között. Aztán észrevették, hogy figyelem őket, mire ők elpirultak, én pedig rájuk vigyorogtam, ami nem segített a helyzetükön.

Amikor már tényleg nem tudtam tovább úgy tenni, mint aki lovat takarít, és éppen visszamentem volna a lányokhoz, egy görnyedt hátú árus haladt el a táborunk mellett. Egy szamarat húzott maga mögött, a szamár pedig egy apró kocsit. Az árus céltudatosan jött felénk, én pedig feszülten figyeltem.

Erős késztetést éreztem, hogy visszaaraszoljak Bestiához, aki mellett ott hevert a száraz fűben a nyerge, a nyergére erősítve pedig a kardom. Nem sokat használtam még éles helyzetben, de Bruciaturában voltunk, ahol soha nem lehetett tudni, ráadásul nem tűnt szimpatikusnak az árus maga sem, és nem azért mert görnyedten, szakadt ruhákban járt. Volt valami nyugtalanító a tekintetében. A velünk utazó testőrök is a férfit figyelték.

– Szép napot, drága hölgyeim, uraim! – köszöntött mindenkit az öregember, erős akcentussal.

– Üdvözletem! – köszönt vissza barátságosan Layla. – Segíthetünk valamiben?

– Kisasszony, maga igazán kedves! – kiáltott fel a férfi, és minden szóval egyre furcsábbá vált a szememben. – De őszintén, megláttam magukat, ahogy itt üldögélnek, és azt gondoltam, hogy három ily gyönyörű hölgynek pont van megfelelő ajándékom. – Hátrament, a szürke szamár mögé, feltúrta a kocsiját, majd visszajött elénk, és felmutatott három rubinköves nyakláncot. – Ilyen gyönyörű hölgyek nem maradhatnak ékszer nélkül. A rubin kiemeli a szépséget!

– Ó, köszönöm, de nekem már van sajátom – hárította Layla az ajánlatot, és a szív alakú kőre tette kezét, ami a mellkasán pihent.

– És a másik két szép hölgy? – fordult Layla két szolgálólányához.

– Igazán szépek, de mi nem engedhetjük meg magunknak – mondta kedvesen az egyikőjük, Lara, az árusnak. – Azért köszönjük.

– De hát nem is kértem önöktől cserébe semmit! – kiáltott fel az árus. – Ajándékba adom! Tessék, vegyék el!

A két lány csodálkozó pillantást vetett egymásra, de végül elfogadták az árus ajándékát, és megköszönték a kedvességét. Sugárzó arccal akasztották a nyakukba.

Mivel az idegen ilyen könnyedén megszabadult a nyakláncoktól, nem lehettek igaziak. De ha nem voltak igaziak, akkor meg érthetetlen, miért nem próbálta meg akként eladni őket. Egy eladó sem él meg abból, hogy ingyen osztogatja az áruját. Legalább most már elmegy. De tévedtem, mert kopaszodó fejét most felém fordította.

– Az úrfi esetleg szeretne valamit? – kérdezte nyájasan.

– Nem, köszönöm – utasítottam vissza udvariasan, de határozottan az ajánlatát.

– Egy olyan jóképű fiatalembernek, mint magának valóban nincs szüksége segítségre – kacsintott rám az ember, amitől hideg borzongás futott végig a hátamon. Nem szoktam hozzá, hogy vadidegen bácsik kacsingatnak rám. – Talán valamivel mégis segíthetek... – Az árus a zsebébe nyúlt, és egy ezüstláncon lógó zöld követ húzott elő. – Egy kis szerencse mindenkinek elkellhet. A jádekő pont ebben segít.

– Köszönöm, de nincs rá szükségem...

– Oh, kérem, tegye csak el! Tegye, tegye! – Lényegében a kezembe nyomta a követ, majd elbúcsúzott, és a szamarat maga után rángatva gyorsan haladt tovább, mielőtt bárki reklamációval fordulhatott volna hozzá.

– Ettől bizarrabb embert keveset láttam – jegyeztem meg, miután megbizonyosodtam, hogy hallótávon kívülre ért.

– Szerintem kedves volt – mosolygott Layla. – Bár egyértelmű, hogy ezek nem igaziak – mutatott a két szolgálólány nyakláncára. – De igazán szép utánzatok! Te nem veszed fel a tiédet, Brandt?

– A zöld nem az én színem – mosolyogtam vissza Laylára, és a zsebembe süllyesztettem a jádekövet.