A mély titkai

42. Marea

Ventus vágtatott, ahogy csak a lába bírta. Megesküdtem volna, hogy a visszaút csupán néhány percet vett igénybe, vagy annyit sem. Próbáltam átgondolni a könyvben leírtak és az elmúlt hónapok történései közötti kapcsolatot. Az egész őrültség volt, és mégis igaznak kellett lennie.

Mire elértük a várost, a kaput már kinyitották, úgyhogy lassítás nélkül berobogtunk. Ventus a kastélyba vezető lépcső előtt fékezett csak le. Magamhoz vettem a könyvet, leugrottam a nyeregből, és már fönn is termettem a bejárat előtt. Berohantam az előcsarnokba. Megkérdeztem, merre találom Rayant, és már vágtattam is, kettesével-hármasával véve a lépcsőfokokat. Lehet mehettem volna lassabban, de nem bírtam volna. Minél előbb meg akartam mutatni, mit találtam. Egyedül szinte nem is mertem jobban belegondolni.

A könyvtárszobába vezető ajtónak szinte nekicsapódtam, és inkább a lendületem, mintsem a kilincs segítségével nyitottam ki. Levegőért kapkodva torpantam meg, ahogy beértem a szobába.

Legnagyobb meglepetésemre nem csak Rayan, hanem Terrah, Brandt Ardente és Calais Caeli is odabent tartózkodott.

– Beszélnünk kell! – néztem Rayanre.

– Az jó, mert nekünk is – mondta a fiú.

– Előttük? – néztem a két másik fiúra, mire Rayan bólintott.

Eltűrtem a szemembe hulló hajtincseket, és kérdőn tekintettem rá. Majd megfordultam, és becsaptam az ajtót.

– Kezdem én, rendben? – Nemet akartam mondani, mert úgy gondoltam, amit én találtam, fontosabb, de mivel Calais és Brandt is jelen voltak, nem voltam biztos, hogy kellene. Úgyhogy befogtam a számat, és igyekeztem újra egyenletesen venni a levegőt. – Történt valami furcsa velünk az éjszaka. Mind a négyünknek volt egy felettébb különös álma, és lényegében mind a négyünk ugyanazt álmodta.

– Mégpedig...? – Nem értettem hova akar kilyukadni.

– Azt álmodtuk, hogy mi öten együtt... nos, talán kalandozunk?

– Valóban különös álom lehetett – mondtam kifulladva.

– Te nem ezt álmodtad? – nézett rám Terrah.

– Nem igazán volt időm aludni – pillantottam a lányra, majd vissza Rayanre.

– Szóval, mi öten? – mutattam körbe a szobában.

– Igen.

Eldöntöttem. Elmondom most, mit találtam. Legalább a másik kettő is tudni fog a veszélyről.

– Megtaláltam a kunyhót – mondtam.

– Milyen kunyhót? – nézett értetlenül Brandt. Intettem, hogy hallgasson.

– Legalább hónapok telhettek el azóta, hogy utoljára járt valaki a házban.

– Tehát zsákutca? Akkor végre abbahagyod? – reménykedett Terrah.

– Nem. Találtam valamit. – A könyvet ledobtam Terrah orra elé. – Ezt.

– Ez egy könyv.

– Mindig is te voltál az ész – fújtattam. Brandt halkan kuncogott. – Olvass bele!

Terrah fellapozta a könyvet, és először csak egy-egy futó pillantást vetett az oldalakra. Aztán megrázta a fejét, és éppen becsukta volna, amikor megakadt valamin a tekintete.

– Jóságos Talam... – suttogta, és közelebb emelte a szeméhez a könyvet. A fiúk feszülten nézték a jelenetet. – Ez képtelenség, hogy igaz legyen – nézett fel bizonytalanul hosszú csönd után.