A mély titkai

15. Marea

Hogy megússzam a további kérdezősködést, szinte végigrohantam a kastélyon, egészen addig, míg rá nem bukkantam az istállóba vezető járatra, és ott ki nem lyukadtam. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy megtalálom Ventust a királyi család lovai között, hiszen a városon belül bárhova tehették. Azonban amint beléptem, tudtam, hogy jó helyen járok. A fának csapódó paták és a mérges nyihogás elárulta.

Ventust egészen az istálló másik végébe száműzték, ahol a nagy deres csődör nyugodtan tombolhatott. Amikor Rayan behozta, még nem lehetett ennyire nyugtalan, de azóta már eltelt jópár óra, és kezdett türelmetlen lenni. Kész csoda, hogy az boksz ajtaja ilyen sokáig kitartott. Ventus méretének és erejének nem sok ajtó képes ellenállni, főleg, ha igazán ki akar jutni.

A ló vidáman felnyihogott, és amennyire csak tudta, az állás falának préselte magát, hogy minél közelebb nyomhassa hozzám a fejét.

– Te is hiányoztál nekem, pajti! – simogattam meg szürke-fehér pofáját. – Na, hadd nézzelek!

Kinyitottam az ajtót, és beléptem Ventus mellé. Az állás nem volt elég nagy, hogy a hatalmas csődör kényelmesen elférjen benne, mivel azt jóval kisebb lovakra tervezték. Ventus pedig – aki felépítésre olyan volt, mint bármelyik másik hátasló, csak marmagasságban közelített az igáslovakhoz –, kilógott a többi királyi paripa közül. De én nem bántam, számomra nem létezett más ló, csak ő.

A csődörről valaki életét kockáztatva lehámozta a nyerget és a kantárt, amiket csak gyorsan behajított a sarokba. Ha jól gondolom, Rayan lehetett az, mert másnak esélye sem volt. Ventus maga elég csatakos volt a hosszú vágta, és az előző napi verekedés után.

Alaposan körbejártam a deres lovat, hogy leellenőrizzem minden porcikáját. Különös tekintettel voltam a bal hátsó lábára. Mintha éreztem volna némi sántikálást az utóbbi egy-két napban. A kezem átfutott a régi seb hegei felett a farán, majd egészen le a csüdjéig. Alaposan végigtapogattam Ventust, és egy idő után már ő maga horkantott türelmetlenül, hogy hagyjam abba az aggódást, de szerettem biztosra menni. Miután már nem bírta tovább, a fogaival megráncigálta a ruhám.

– Jól van, jól van! – álltam fel, és megpaskoltam a hátsóját. – Abbahagytam. – Visszaléptem a csődör fejéhez, és egymás szemébe néztünk. – Ahj, Ventus, mibe keveredtünk mi? Nem kellett volna idejönnünk. – A csődör tiltakozóan horkantott. – Szép! Az egyetlen, akiben bíztam, ellenem fordul! Ezt megjegyeztem, te! – Pár percig csak Ventus üstökével játszottam, aztán úgy döntöttem, ideje megfürdetni a csődört.

Kiléptem az állásból, majd egy vödör vízzel, száraz szalmával, és egy ronggyal tértem vissza. Jobb elfoglaltság nem jutott az eszembe. Amíg a csődörről gondoskodtam, legalább nem az elmúlt napokban történteken agyaltam. Legalábbis, az elején nem. Már megszabadítottam a lábszáraira tapadt, ismeretlen eredetű piszoktól, és az egyik tőrömmel a patáját is kitisztogattam, amikor a gondolataim minden igyekezetem ellenére visszaterelődtek a jelenlegi, megmagyarázhatatlan helyzetre. Végighúztam Ventus hátán a vizes rongyot. Nem bírtam tovább magamban tartani.

– Furcsa dolgok történnek mostanában, pajti – ráztam a fejem, és Ventus fülei azonnal felém fordultak. Elmondtam neki, mi történt a kastélyban, és a fogollyal, ő pedig figyelmesen hallgatott. Mások azt mondták volna, hogy nem érti, mit beszélek neki, de ezzel nem értettem egyet. Ha nem is tökéletesen úgy, ahogy elmondtam, de értette. – Te is emlékszel, hogy mi mindent hallottunk az elmúlt pár hónapban, nem? – Ventus felhorkantott, és helyeslően megrázta a fejét. – Pont olyan előérzetem van, mint akkor, Ventus – mondtam komoran. – Akkor is ezt éreztem, amikor megjött a hírnök, hogy apa eltűnt, és aznap is, amikor anya meghalt. Csakhogy nem maradt több családtagom, aki miatt aggódhatnék, és most sokkal rosszabb előérzetem van, mint bármikor máskor. Valami egészen furcsa dolog történik a világgal, csak éppen azt nem tudom, hogy mi. De ki fogjuk deríteni! – Ventus egy újabb horkantást hallatott, ami nála most azt jelentette, hogy velem van, bárhova menjek is. Így volt ez már közel tíz éve, és egyre ragaszkodóbb lett.

Folytattam a csődör lecsutakolását, és mire végeztem, egy egészen új ló állt előttem. Eddig fel sem tűnt, mennyire koszos volt. Most végre minden pöttye és foltja jól láthatóvá vált. Így látszott csak igazán, mennyivel másabb a többi lónál. Nem hiába, hiszen Siluestres volt, egy a Vadak közül. Valószínűleg az egyetlen a fajtájából, aki az elmúlt évtizedekben a hátára engedett valakit.

Az egyik nyeregtáskából előtúrtam egy répát, és a deres csődör orra alá nyomtam, aki jóízűen elropogtatta azt. Abban a pillanatban galambbúgás hallatszott az istállóban, majd egy fehér Beatus jelent meg, és leszállt a karomra.

– Szia, kishaver! – cirógattam meg a madárka feje búbját. – Ez gyors volt! Köszönöm! – vettem el a lábára kötött pergamentekercset. Azután a galamb felszállt, és egy pillanat múlva már el is tűnt, hogy visszamenjen a lakhelyére.

Ventus érdeklődve figyelt, miközben kibontottam a levelet, és átfuttattam rajta.

– Mindjárt kijutsz innen! – nyomtam egy puszit az orrára, majd elhagytam az állását.