A mély titkai

53. Calais

A felfeldezés után folytattuk az utunkat, bár azt nem lehetne elmodani, hogy ugyanúgy, mint előtte. Úgy tűnt, Marea a nyaklánc segítségével ténylegesen irányítani tudja a vizet. Ez két okból is zavaró volt. Egyrészt tudtuk, hogy a drágaköveket megbűvölve az emberek különböző módokon „javíthatják" magukat. A könyvben viszont semmi hasonló nem volt ahhoz a kék ékkőhöz, amit Marea birtokolt. Ettől függetlenül gyanús volt. Másrészt, a vízre specializálódott mágusok szoktak ilyesfajta varázslatokat végrehajtani, de Marea nem volt mágus. Vagyis a kőnek volt valami különleges ereje, ami akár hasonlíthatott is az általa talált könyvben lévőkéhez, ezért félő volt, hogy lesz valami következménye. Bár az is igaz, hogy hosszú évek óta megvolt neki a nyaklánc, és nem történt vele semmi. Ezzel együtt az is igaz, hogy nem használta valami sokat. Utóbbi viszont kezdett változni.

Az utazás negyedik napjának vége felé átléptük Umbusi határát, és a Sebest követve haladtunk Folyóvölgy felé. Már kétség sem fért hozzá, hogy kicsit tovább fog tartani az út, mint eredetileg terveztük.

Marea a Sebesbe ugrása óta folyamatosan próbálgatta, mit tud. Kicsiben kezdte, és még attól is nagyon elfáradt. A kő használata úgy tűnt, sok erejébe kerül. Minél többször próbálkozott, annál könnyebben ment neki, de nem próbálkozott nagyobb víztömegek mozgatásával, és nem is sikerült neki mindig elérnie, hogy bármi megmozduljon. Valahányszor irányította a vizet, a szeme kéken ragyogott. Egyszerre volt ijesztő és bámulatos.

Három nappal később már a Folyóvölgyben jártunk, közeledve ahhoz a ponthoz, ahol át kell menni Crannba, illetőleg ahol előttem állt a döntés, hogy a csapattal tartok-e.

Folyóvölgy a Folyóvölgyi-erdő közepén haladt keresztül. A Sebes itt mély medret vágott magának, és kétoldalt köves, meredek fal húzódott mellette. Egész Folyóvölgyben egyetlen hidat építettek rá, ami pont a cranni határon vitt át. Arra tartottunk, hogy átjussunk a Sebesen és a határon is. A hídhoz közel Marea, aki egész eddig vezette a menetet, megállította Ventust.

– Menjetek csak tovább! – mondta, miközben lovastól megfordult. – Én másik irányba megyek.

– Mi? – kérdeztük kórusban. A lány minden mozdulata kiszámíthatatlan volt, és sokszor teljesen szembement a korábbi viselkedésével. Számomra ez legtöbbször úgy csapódott le, mintha nem akarná, hogy bárki is követni tudja a gondolatmenetét, és inkább szembe megy az árral, ha az váratlanabb döntésnek bizonyul.

– Nyugalom! Csupán nem itt fogok átkelni, hanem egy kicsit feljebb. Nincs ok az izgalomra.

– Miért mennél át feljebb? – kérdezte Terrah.

– Tudod, nem szívesen jártam az elmúlt években Campis felé, de azért párszor megfordultam Branarban és Crannban is. És mondjuk úgy, hogy Crann Principje nem értékelte, amikor egyszer lelőttem azt a szarvast, amire éppen vadászott. Nem tudta elviselni, hogy egy lány jobban lő, mint ő.

– Miért lőtted le egy Princip szarvasát? – kérdezte Rayan. – Tudod, hogy azt nem szokták értékelni.

– Nem tudtam, hogy ő üldözi – mondta védekezésképp Marea. – Vagy fél órával később találkoztunk össze, vagyis az a szarvas réges régen lehagyta őket.

– És kitiltott? – kérdezte Terrah.

– Hát... Nem vidáman váltunk el egymástól, de azért nem tiltott ki. Mondjuk nem is mondtam meg neki a nevemet. Mégis jobb lenne, ha én nem a rendes határon mennék át.

– Határsértésre készülsz? – kérdeztem.

– Az Öt Ország Birodalmában nem igazán lehet határt sérteni magányos utazóként. A kereskedőknek kell csak a határátkelőket használnia.

– Marea, ez azért így nem teljesen igaz – rázta a fejét Rayan. – Ha valaki feltűnés nélkül próbál átjutni egy határon, ráadásul nem a kijelölt helyen, az pont hogy gyanús!

– Három év alatt egyszer sem kaptak el, vagy lett belőle bajom! Nem most fogom kezdeni. De ha véletlenül felismernek, nem fognak tárt karokkal invitálni a hercegségbe, és még ha ez nem is következik be, Ventus azért kicsit feltűnő jelenség, ha engem kérdezel.

– Azt mondtad, nem tiltottak ki – nézett a lányra Terrah.

– Nem is. De a határátkelőnél nem kockáztatnék.

– Dea segítsen meg minket! – emelte a tekintetét az égre Terrah. – Illegális határátlépővel fogunk utazni. Ez egyre jobb lesz!

– Csak menjetek tovább, nem lesz semmi az egészből. A határ után nem sokkal lesz egy tó, ott várjatok meg! – Azzal Marea és Ventus leléptek az útról, majd a fák között eltűntek.

– Ezt nem hiszem el! – kiáltotta Terrah.

– Menjük ahhoz a tóhoz – rázta a fejét Rayan, mint aki már rég feladta, hogy megértse Marea bizonyos döntéseit.

***

Marea távozása után néhány perccel feltűnt előttünk a híd, amin éppen egy kereskedő lépett át. Az út itt kétfelé vezetett, északnak, illetve keletnek. Pam érezhette a bizonytalanságomat, mert megtorpant, és nem követte a másik három lovat.

– Minden rendben, Calais? – fordult hátra Brandt.

Most mi legyen? A honvágyam hazafelé húzott, de közben mégsem szerettem volna félbehagyni ezt az utazást. Érdekelt, mi lesz a vége, hogy hova lyukadunk ki. Már így is benne voltam eléggé ahhoz, hogy ne tudjak csak úgy odébb állni. Ráadásul minden egyes nappal jobban megkedveltem ezt a társaságot. Furcsa, sőt, kifejezetten szokatlan banda voltunk. Külső szemmel egyáltalán nem illettünk össze. Mégis az az erős érzés volt bennem, hogy ide tartozom, ebbe a helyzetbe, ebbe a kalandba. Itt és most. Hiába szerettem volna hazamenni, nem akartam. Nem tudtam volna megmagyarázni a miértjét, viszont bíztam az megérzéseimben. Néhány nap még belefér, nem? Brandt, Rayan és Terrah várakozva tekintettek rám, mire halványan elmosolyodtam.

Döntöttem.

– Persze, minden a legnagyobb rendben. – Pam már követte is a többieket. Több bátorítás neki sem kellett.