Sosem láttam még ilyennek Mareát. A sírástól vörösek és dagadtak voltak a szemei, a könnyek pedig még mindig ott csillogtak az arcán, miközben folyosóról-folyosóra haladtunk. Lényegében úgy kellett magammal húznom, mert magától nem mozdult. Teljesen összetört, és a tekintete megrémisztett. Ilyen üresnek még sosem látszott.
Ailéma végigvezetett minket az erődön. Már lehetett hallani, ahogy a különböző szinteken emberek futnak. Az egész épület felébredt, és mindenki minket keresett. Sietnünk kellett, de nehéz volt így, hogy Marea alig bírt megmaradni a lábán.
Egyszer csak éreztem, hogy a lány megállt, és visszarántott. Értetlenül fordultam felé, ő meg csak nézett rám, mintha nem ismerne.
- Marea, mennünk kell! - sürgettem, és próbáltam magam után húzni, de nem engedett. - Marea, kérlek!
- Rayan! Gyertek! - kiáltotta Terrah.
- Marea? - Még mindig csak nézett rám. - Sajnálom. Sajnálom, hogy megint el kellett vesztened az apádat. De figyelj rám, Marea! Figyelj rám! - Végre úgy tűnt, nem csak mered rám, hanem sikerült fókuszálnia is. - Nem akarná, hogy most add fel! Ne add fel! Ki kell jutnunk innen, és nélküled nem fog menni! Egy csapat vagyunk, emlékszel? A csapatodnak szüksége van rád! Szükségem van rád! Kérlek! - Elővettem a nyakláncát a zsebemből, és a kezébe nyomtam. Marea lebámult a kőre.
- Rayan! - sürgetett újra Terrah.
- Kérlek! - néztem a lányra. Egy szívverésnyi szünet után végre felnézett a szemembe, és mintha egy nagyon halvány szikra csillant volna az igazi énjéből. Lassan bólintott, és a nyakába tette a követ.
- Menjünk - mondta rekedten.
A többiek után rohantunk. Felszaladtunk egy lépcsőn, és egy újabb folyosóra jutottunk, amiről egy erkélyre lehetett kijutni. Szemből katonák lépte hallatszott.
- Vissza! - mondta Ailéma, de már késő volt, mert onnan is csizmatalpak kopogása jött.
- Erre - mondta hirtelen Marea és kiszaladt az erkélyre.
Az erőd egyik legfelső emeletén lehettünk, mert messze alattunk hullámzott a sötét tenger. Innen nem volt kiút. Lemászni nem lehetett, és ugrani se tudtunk volna. Ahhoz túl magasan voltunk, a sziget körül pedig túl sekély volt a víz.
- Most mi lesz? - kérdezte riadtan Terrah.
- Nocsak! - hallatszott egy önelégült hang. Megfordultunk, és egy férfi állt az ajtóban. Kékes szikrák pattogtak az ujjbegyein, a tekintete pedig nyugtalanító volt. - Így, hogy mindannyian összegyűltetek, egyszerűbb lesz. - Az ajtót katonák állták el, és tömött sorokban foglalták el a folyosót. Ebből nem harcolhattuk ki magunkat. Marea izzó tekintettel figyelte a férfit, miközben még mindig az erkély szélének támaszkodott. - Ez túl egyszerű volt - rázta a fejét a férfi. - Ilyen ostobán belesétáltatok a csapdámba, és még csak ki sem tudtok jutni!
- Ne vegyél mérget erre - vicsorgott Marea.
- Nocsak, valaki nagyon mérges - húzódott gúnyos mosolyra a szája. - Megtaláltad aput? - Marea előrébb lépett, és így mi már mind az öten mögötte álltunk. - Bátor kislány vagy, de én győztem, ismerd be. A Kő nélkül semmi vagy.
- Csakhogy nincs nálad a kő - mondta dühtől remegő hangon Marea. A férfi egy pillanatra összezavarodott. Marea előhúzta az igazi követ, ami visszaverte a holdfényt. - Ezt a kört én nyertem, Gearald.
Marea elengedte a nyakláncot, és a föld megremegett alattunk. Törmelékdarabok hullottak alá az épület homlokzatáról.
A férfi - Gearald - undorodó fintorral figyelte az előtte álló lányt, a katonái pedig ijedten hátráltak el. A sötétben sokkal jobban lehetett látni, amint Marea szemei felragyognak.
Az erőd újra megrázkódott, most nagyobb erővel, mint előtte. Többen elestek, Gearald pedig hátrálni kezdett. A tenyerében szikrák pattogtak, és valamit kilőtt felénk, de az mintha egy láthatatlan falba ütközött volna. Sosem ért el minket. A mellettem álló Ailémára néztem, aki elszántan nézett Gearaldra. A férfi a nőre vicsorgott.
Marea hirtelen kitárta a karjait, és hatalmas vízoszlopok emelkedtek, magasabbak, mint az erőd. Egy pillanatig a levegőben álltak, majd minden irányból becsapódtak, átlyuggatva a kőfalakat, elöntve a folyosókat.
Az épület hevesen rázkódott. További hullámok törtek fel, de a falak már maguktól is szétestek, mert elvesztették a támaszukat. Az erkély korlátjába kapaszkodva próbáltunk állva maradni, miközben Marea csak állt, a tenger pedig tombolt.
Gearald tekintete folytatást ígért, majd hirtelen ezüstös szikraeső keretében eltűnt. A többieket már elmosta a víz, a folyosóra nyíló ajtóba pedig beomlott a mennyezet, így nem tudtunk visszamenni. Marea lassan lejjebb engedte a kezeit, de a hullámok nem hagyták abba az ostromot. Az erőd egyre veszélyesebben imbolygott.
Akkor egy újabb vízoszlop emelkedett fel a tengerből. Először azt hittem, káprázik a szemem, de tényleg egy kéz alakját vette fel, és felénk közeledett. A víz hirtelen körbevett minket, és felemelt a remegő erkélyről, ami egy pillanattal később a mélybe zuhant, majd hullámként a part felé sodort minket, minél távolabb az omladozó erődtől. Mielőtt elértük a partot, a hullám összeomlott, és elengedett minket.
A víz itt a mellkasomig ért, és a hullám ereje még lökött rajtam, úgyhogy mire meg tudtam állni a lábamon, már csak a derekamat érték a habok. Marea mellettem állt még egy pillanatig, majd összeesett. Elkaptam, és a karomba vettem.
- Gyerünk kifelé! - szólt Ailéma, és a homokos part felé mentünk.
Még ki sem értünk Ventus máris a vízbe gázolt, és izgatottan-aggodalmasan szimatolta Marea arcát.
- Mi történt vele? - kérdezte Terrah.
- Nincs hozzászokva a Kő használatához, főleg nem ilyen mértékben - magyarázta Ailéma, miközben kiértünk a partra. - Sok volt ez egyszerre.
Visszanéztem a sziget felé. Az erőd teljesen eltűnt, csak néhány sötét kupac jelezte, hogy valaha is állt a helyén bármi. Néhány apró pont úszkált a hullámok között.
- Menjünk, minél messzebb! - sürgetett minket Ailéma. - Akkor végre elmagyarázhatom, mi történik veletek.
YOU ARE READING
A mély titkai
Fantasy~ A Varázskövek sorozat első része ~ Marea három éve maga mögött hagyott mindent, amit valaha ismert, azóta a túlélés az egyetlen célja. Rayant hamarosan hercegsége királyává koronázzák, de a fiú nem érzi, hogy méltó lenne a feladatra. Brandt nem sz...
