A mély titkai

8. Terrah

Dühös voltam. Sőt, őrjöngeni tudtam volna. Legszívesebben szétzúztam volna mindent, ami a kezem ügyébe került, de uralkodtam magamonM ár amennyire tudtam. Mérges voltam a világra, de legfőképpen Marea Wodára, amiért feltámadt hamvaiból, és újra belerondított az életembe. Maradt volna halott!

Tudtam, hogy csak mérgemben gondolok ilyen szörnyűségekre. Természetesen engem is sokkolt a hír, ami három évvel ezelőtt érkezett a lány és édesanyja haláláról, de beletörődtem. Ráadásul elértem, hogy Rayan is beletörődjön. Erre mit csinál? Hősiesen betoppan a Jubileumi Ünnepségre, megöl öt embert, aztán túlzott vérveszteség miatt elájul. Ezt is csak ő tudja megcsinálni!

A kezeimet még mindig nem sikerült teljesen vérmentesre sikálnom, pedig jó ideig próbáltam megtisztítani őket. Miután Marea összeesett, és sikeresen őt nyilvánítottuk a nagy megmentőnknek, azonnali ellátásra volt szüksége. Hívtunk is egy Gyógyítót, de még csak nemrég ért ide, addig pedig valakinek gondoskodnia kellett Mareáról. Erre pedig nem más volt képes, mint én.

Elállítottam a vérzést, bekötöttem a sebet, de nem tehettem annyit, mint egy mágus. Mindenesetre stabilizáltam az állapotát annyira, hogy ne haljon meg a segítség megérkezéséig. Nem hogy hagytam volna elvérezni!

Nem adott sok életjelet tegnap este óta, csak pihegett. Miután sikeresen elláttam, lemostam róla a vért, meg a piszkot, és még át is öltöztettem, úgyhogy tényleg túlteljesítettem a saját akaratomat. Nem hiszem, hogy lett volna ember a világon, akit jobban utálok. Jó, nem igazán utáltam, de bizonyosan nem kedveltem. Már amikor először találkoztunk, megvolt egymásról a véleményünk, ami nem változott az évek alatt.

Az éjszaka felváltva figyelték szolgálók Mareát, de semmi nem történt. Hajnalban megérkezett a Gyógyító. Azóta ő vette kezelésbe, mégsem tudtam visszaaludni, pedig életemben nem éreztem magam még ilyen fáradtnak. Hetek óta szerveztem ezt az ünnepséget, és egy fél éjszakát a lány ápolásával töltöttem. Egyrészt mérges voltam, másrészt tudtam, hogy Rayan sem alszik, hanem ott ül a szoba előtt, és vár, így nem jött álom a szememre. Hát fogtam magam, és megkerestem, hogy legalább ne legyen egyedül.

A kis szoba, ami Marea szállásául szolgált, a kastély végében volt. Nem tévedtem, mert Rayan tényleg az ajtóval szemközt ült a földön, karját a térdén pihentetve, és figyelte a kezében szorongatott medált. Közeledtemre felnézett, és fáradtan rám mosolygott. Valószínűleg egy szemhunyásnyit sem aludt.

- Leülhetek?- kérdeztem.

- Persze - bólintott egy fáradt mosoly kíséretében.

- Még mindig semmi?

A fiú csak a fejét rázta. Amióta Thyme, a Gyógyítónk bement, az ajtó meg se mozdult. Rayan újra a medálra szegezte tekintetét.

Marea nyakában volt, de levettem róla, nehogy megfojtsa magát, vagy nehogy én fojtsam meg véletlen. Azután Rayannek adtam, mert ha Marea nálam látja, biztos nem nézi el. Az a nyaklánc volt az élete. Kiskora óta megvolt neki, valami utolsó ajándék az apjától, vagy micsoda, és soha nem láttam még nélküle. Soha. Egészen különös volt. A vékony ezüstlánc végén egy, nagyjából a kisujjammal megegyező hosszúságú, ovális drágakő lógott, szintén ezüst keretbe illesztve. Egyszer megkérdeztem, milyen kő is, de nem tudta megmondani, és soha nem is láttam hozzá hasonlót. Gyönyörű kék színe volt, de az árnyalata mintha a fényeknek, és néha Marea hangulatának megfelelően változott volna. Sőt, volt, amikor úgy nézett ki, mintha egyenesen hullámzana a kékség. Ügyes lehetett, aki lecsiszolta a felületet, hogy ilyen csalókára sikeredett. Családi ereklyének gondoltam, mert másként nem juthatott Marea ilyesmihez.

- El sem hiszem - szólalt meg hirtelen nagyot sóhajtva Rayan, miközben a fejét csóválta. - El sem hiszem, hogy él.

- Hát, én sem - horkantottam.

- Terrah...

- Elnézést - sóhajtottam. - De te is tudod, hogy nem voltunk kifejezetten... jóban.

- Tudom. Mégis megmentetted az életét.

- Ezt majd neki is mondd meg, ha felébred. Bár azt még nem tudom, hogy azután mi lesz vele. Betört az ünnepségre, megölt öt embert, egyet pedig megsebesített. Azért ez mégsem maradhat szó nélkül.

- Először azt kellene kideríteni, hogyan került Silvába. Mindenki azt hitte, hogy halott, erre felbukkan a semmiből, mintha mi sem történt volna.

- Ez már csak Marea. - Kisimítottam egy ráncot a ruhámon. - Te jobban ismered, mint én, úgyhogy biztos tudod, hogy elég öntörvényű.

- Persze, de akkor sem értem, miért tűnt el? Vagy miért nem jött vissza Regulusba? Egyszerűen csak nyoma veszett, és három év hallgatás után most feltűnt. Nem is értem...

- Várjuk meg, amíg felkel, és akkor talán kapunk válaszokat.

- Egyébként - szólalt meg Rayan pár perc hallgatás után -, sajnálom az ünnepélyt. Szép munkát végeztél. Nem így kellett volna befejeződnie.

Először nem feleltem semmit, mert ismét eszembe jutott, ki miatt vallott kudarcot a Jubileumi Ünnepség, amivel annyit dolgoztam. Marea időzítése egyszerűen tökéletes volt, ahhoz, hogy tönkre tegye. Bár, mint kiderült, a semmiből felbukkanó lány nem találomra gyilkolt meg öt embert, hanem egy merényletet akadályozott meg. De akkor is mérges voltam rá.

- Jobb nem beszélni róla, Rayan - feleltem végül.

- Damir és Emem nagyon mérgesek?

- Nem igazán volt még időm beszélni velük - sóhajtottam. - Amiatt mindenféleképpen azok, hogy bérgyilkosok jutottak be Silvába, de hogy az ünnepség tönkremenetele, vagy kis barátnőnk ámokfutása miatt mit éreznek, meg nem tudnám mondani. Tegnap mással foglalkoztam, aztán Marea vérével borítva nem igazán volt alkalmas zavarnom őket.

- Egy biztos: felejthetetlen rendezvény volt.

- Az! - nevettem fel halkan. - Micsoda nap volt a tegnapi!

- Vajon a folytatás is érdekes lesz? - vonta fel szemödökét a fiú.

- Ó, arra mérget vehetünk - mondtam, és nekidőltem a hideg falnak.

Akkor egy rémült sikolyhallatszott a szobából. Rayannel egymásra pillantottunk, majd felpattantunk a hidegkövezetről, és benyitottunk. Azt hittem, Marea felébredt, és nem tudta, holvan, ezért sikított. De nem éppen azzal szembesültem, amire számítottam.