A mély titkai

10. Marea

Először egy sötét és üres folyosót láttam. A falak mentén elhelyezett lámpások csupán pislákoltak, vagy egyáltalán nem égtek. Későre járt.

Hirtelen egy nő lépett ki az egyik ajtó mögül, utazásra készen állva. Hangtalanul végiglopakodott a sötét folyosón, és benyitott egy másik szobába.

Az ágyamban feküdtem, sok párna között, fejemre húzott takaróval. Már félig ébren voltam, és próbáltam eldönteni, sajnálom-e a mai nap alakulását, vagy sem. Azonban, amikor anya benyitott a szobámba, rögtön fölültem. Csak sötét körvonalát láttam, míg hozzá nem szokott a szemem a fényviszonyokhoz.

Azt tettem, amit kért: felvettem az utazóruhámat. Csizmástól, köpenyestől feküdtem a vastag takaró alatt. Most kimásztam onnan, és értetlenül néztem anyámra. Hosszú barna haját lófarokba fogta, és a lehető leghétköznapibb öltözékét vette magára: magas szárú csizmát, kényelmes nadrágot, inget és kabátot, arra pedig egy vastag köpenyt. Rajtam is hasonlók voltak, csak kilencéves méreteimhez igazítva.

Észrevettem, hogy anya még magához vett egy fontos tárgyat: a kardját. Hát persze. A kardot nem hagyná itt. A hátára erősítette, ahogyan azt a szokás diktálta.

- Anya, nem értem - néztem rá kétségbeesetten, miközben megfogta a kezem, és lehúzott az ágyról. Kék szemei nyugtalanságot tükröztek. - Pontosan miért is kell elmennünk?

- Veszélyben az életed, Marea - felelte suttogva. - Nem maradhatunk.

- Jó, de...

- Elég a beszédből, kicsim - hallgattatott el. - Megvan a holmid?

- Igen - bólintottam, és előhúztam egy táskát az ágy alól. Még jó, hogy nem igazán ragaszkodtam a dolgaimhoz, így szinte csak ruhákat raktam el.

- Helyes. Most gyere egy kicsit odébb!

Finoman, de sietősen a szoba közepe felé terelt, majd elővett egy tőrt az övéből, és az ágyamhoz lépett. A lehető leghalkabban nekiesett az ágyneműnek, és az éles kés segítségével szétszabdalta az egészet. Hasadtak a párnák, és repültek a puha fehér tollak. Utána a szoba többi részén haladt végig, vágásokat ejtve a bútorokon, felforgatva az egészet. A végére azt lehetett hinni, dulakodás történt a szobában. Mikor végzett, egy üvegedényt vett elő, ami sötétvörös folyadékot tartalmazott.

- Vér - mondta a pillantásom láttán. - Állatvér. - Azzal megint az ágyhoz lépett, és szétlocsolta az üvegcse tartalmát. Most már olyan volt, mintha valakit meg is öltek volna az ágyamban. - Jó, jó... - motyogta. - Már csak az utolsó simításra van szükség. Add a kezed, Marea! - Vonakodás nélkül anyának nyújtottam a jobb kezem. - Inkább a másikat!

Bal kezével megfogta a csuklóm, és a tenyerem a plafon felé fordította. Csak akkor vettem észre a saját tenyerét fedő kötést.

- Anya... - kezdtem bizonytalanul, de a kezem nem húztam el.

- Amennyi vért szétlocsoltam a szobában elég ahhoz, hogy halottnak higgyenek, de kell hozzá valamennyi a sajátodból is, hátha azonosítani akarják. Ez fájni fog, de gyors lesz. - Azzal előkapott egy másik tört, és egyetlen, gyors mozdulattal keresztbe felvágta a tenyerem. Szinte meg sem éreztem a fájdalmat. Egy másodperccel később pedig már a padlóra csöpögött a vérem. - Gyere, kicsim! - Anya odavezetett az ágyhoz, és a tenyeremet rányomta a felszabdalt takaróra, majd végighúzta rajta. Hosszú, véres nyom maradt utána az anyagon. Azután még pár vörös lenyomatott hagyatott velem a szobában, majd ugyanúgy bekötötte a vágást, mint saját kezén.

- Ez megteszi - tűrt el egy kiszabadult tincset a füle mögé, mikor végzett. - A többiről majd Ailéma gondoskodik.

- Anya, miért nem mondod el, minek ez az egész? - kérdeztem újra, most már erőszakosabban. - Valami magyarázatot igazán adhatnál!

- Marea, erre most nincs időnk! - hárított. - A lovak és a kocsi már vár minket. A nyaklánc megvan? - Válaszul csak kihúztam a felsőm alól a követ, amit sosem vettem le. - Rendben. Most menjünk!

Megfogta a kezem, és a szekrényhez léptünk. Mögött egy titkos folyosó nyílt, amit csak mi ismertünk. Azon keresztül el lehetett jutni a vízeséshez, onnan pedig teljesen észrevétlenül el lehetett távolodni a várostól. Végigmentünk a kanyargós barlang-szerű járaton, majd a zuhatagnál egy keskeny ösvényen felmásztunk a medence tetejére, ahol egy sárga kanca, és egy szekérbe fogott igásló várt ránk. Anya feldobta a kocsira a holminkat, majd felült rá.

- Nem mehetek a saját lovammal? - akadékoskodtam. Nem akartam hátrahagyni a fekete kancámat, de úgy is tudtam a választ a kérdésre.

- Az túl feltűnő lenne. Ez a két ló nem a sajátunk, ezért nem fogják észrevenni a hiányukat.

Még mindig nem értettem semmit. Este anya odajött hozzám, és utasított, fogjam a legszükségesebb holmimat, öltözzek utazásra készen, bújjak az ágyamba, és várjam, hogy értem jöjjön. Magyarázatként csak annyit fűzött hozzá, hogy veszélyben az életem, és el kell vinnie, jó messzire innen. Tettem, amire megkért, de mégiscsak kérdezgettem, mert össze voltam zavarodva. De nem mondott semmit. Csak noszogatott, hogy csináljam, amit mond, és ne szóljak senkinek. Nem is szóltam.

Jelt adott az igáslónak, mire az megindult, maga után húzva a kocsit, aminek kerekei alatt ropogtak a kövek. A halotti csöndben fülsértőnek hatott. A sárga kancát a kocsi után irányítottam. A kantár szára nyomta a tenyeremen lévő friss vágást, ami fájdalomhullámokat küldött végig a testemen, de meg se mukkantam.

Az éjszaka sötét volt és felhős, így sem a hold, sem a csillagok nem adtak fényt. Az orromig se láttam, de követtem a kocsi feketeségét, és rábíztam magam a kancára. Kevésbé ismert úton haladtunk, hogy ne vegyenek észre minket. Mielőtt beértünk volna a fák közé, utoljára hátrapillantottam a mögöttem tornyosuló, sötét épületre, amiből alig látszódott valami.

Anya azt mondta, örökre itt hagyjuk ezt a helyet, ezt az életet. Felejtsem el, ki voltam eddig. Mostantól nem vagyok az. Mostantól új életet kezdünk, távol innen.

Visszafordultam, és most már meg mertük kockáztatni az ügetést. Nem tudtam, merre tartottunk, így csak követtem anyát. Vakon követtem. És soha többé nem néztem vissza.

***

Amikor felébredtem, még mindig éreztem a lábamban azt a szúró fájdalmat, de már enyhült. Aztán éreztem, hogy valaki hozzámér, mire felpattant a szemem. Egy szobában voltam, semmi kétség, de nem néztem különösebben körbe. Felültem, és az engem tapogató nő meglepetten pillantott rám. Két dolgot vettem észre akkor: a kés helyét egy fehér kötéssel lefedték, és hogy nincs semmi a nyakamban. Az utóbbi azonnali reakciót követelt.

Felugrottam az ágyból, érzékeltem, hogy csak egy hálóing van rajtam, aztán nekiugrottam a mágusnak, aki éppen próbált volna megnyugtatni. Olyan erővel csapódtam neki a nőnek, hogy az egy rémült sikoly következtében a földre esett, én pedig a talajhoz szögeztem.

Akkor az ajtón keresztül a meglepett Rayan és Terrah érkezett meg.