A mély titkai

A mély titkai - 64. Marea

Éppen csak érzékeltem, hogy föltesznek Ventusra, és Rayan felül mögém, hogy le ne essek. Éreztem, ahogy a hatalmas csődör elindul alattam, ügyelve, minél könnyebben vágtázzon, nehogy leessek. Nem tudom, mennyit mehettünk. Mire valamennyire sikerült magamhoz térnem, egy kis tábortűz mellett kuporogtunk, távol a parttól, egy erdő szélén. Mindenki egy pokrócot tett maga köré, de én még így is reszkettem. Rayannek támaszkodva ültem, mert még mindig nem tudtam megtartani magamat. Szerettem volna, ha ez az éjszaka csak egy nagyon rossz álom, amiből mindjárt felébredek, de tudtam, hogy nem így van. Azonban nem álltm még készen felfogni teljes mértékben az eseményeket.

Ailéma nehézkesen felsóhajtott, majd megszólalt:

– Hol is kezdhetném? – nézett végig rajtunk. – Talán a legelején. – Egy pillanatig hallgatott, majd nekikezdett a történetnek. – Az édesanyám, Kaylyn Sage, a Mágusok Tanácsának tagja volt. A Mágusok Tanácsa őriz egy Titkot. Egy Titkot, melyet az Ősi Világ uralkodói eltemettek a mélybe, de néhány választott mágusra átruházták a tudást, hogy ha majd eljön az ideje, a világ elé tárhassák. Ezt a Titkot ismerte az én édesanyám is. De ezt a Titkot senki másnak nem mondhatták el, senkinek. Még a családtagjaiknak sem. Így sokáig én sem tudtam semmit az egészről.

– Tizenöt évvel ezelőtt Gearald Saeva de Clarus, az ismert mágus, Phillip de Clarus fia megjelent Ionadban, a Tanács előtt, amikor egy új tag választására került a sor.

– Phillip de Clarus? – hitetlenkedett Terrah. – Ő volt az egyik legnagyobb mágus Lapisteramban.

– Valóban – bólintott Ailéma. – És a Tanács egyik tagja is volt. Az ő helyére kerestek új tagot. Phillip halálának körülményei furcsák voltak, de végül természetes halált állapítottak meg nála. Anyám gyanút fogott, mert futólag ismerte Gearaldot, aki mindig is hataloméhes volt, csupán a külvilágnak mindig mást mutatott. Ő nem akarta, hogy beválasszák Gearaldot a Tanácsba, mert tudta, hogy a Titkot nem tudhatja meg. Gearald már sejthette egy részét, sok évet töltött a templomok festményeinek és a történelem tanulmányozásával. Hogy összerakja a képet, be kellett jutnia a Tanácsba, ami nem is lett volna nehéz, ha nincs anyám, aki nem egyezett bele, és elbizonytalanította a többieket.

– Egy este anyám felkeresett, és elmondta a Titkot. Először nem akartam, hogy felfedje előttem, de azt mondta, én vagyok az egyetlen, aki segíthet, és muszáj megtudnom, mert Gearald a nyomában van, és meg fogja ölni. Nem is értettem. Majd elmondta, mit őriznek a mágusok.

– Az Ősi Világban Lapisteram területén egyetlen nagy birodalom létezett, és a két kontinens egy volt. Az Elpusztult Földek és az Öt Ország Birodalma egyként létezett. Ezt a hatalmas birodalmat öten uralták. A Víz, a Tűz, a Föld, a Levegő és az ötödik, aki összefogta őket, a Vezér. A főváros Lapidurb volt, ami ma az Elpusztult Földek északi területén található.

– Ez az öt személy vigyázott a népére, és óvta őket. Négyüknek volt egy különleges tárgy a birtokában, a négy őselem, egy nyaklánc képében. – Lenéztem a nyakamból lógó kőre. – Igen, pontosan. A Négy Kő erejét csak azok használhatták, akiket a kövek kiválasztottak, és ezek az emberek nem lehettek mágusok. Boldog idők uralkodtak, míg az Öt volt hatalmon.

– Egyszer azonban, hogy visszabillenjen az egyensúly, megjelent egy ötödik kő, a Pusztítás Köve. Ez a kő rendelkezett a többi erejével, csupán annyi különbséggel, hogy kizárólag pusztítani lehetett vele, és akárki használhatta. Akkor... kitört a Nagy Háború. Hosszú, hosszú küzdelem volt. Sok veszteséggel járt. A Pusztító és az Öt ereje nem bírt egymással. Ekkor ruházta fel az Öt a drágaköveket az erejükkel, így az embereknek segítségére lehettek azok a harcokban. Csakhogy az egész a visszájára fordult. Bár a Pusztítás Kövét nagy nehezen, de legyőzték, ami pedig a harcok után maradt, az véget vetett az Öt uralmának.