A mély titkai

27. Rayan

Másfél napi vendégfogadás után örültem, hogy végre elszabadulhattam a trónteremből. A koronázási bál este veszi kezdetét, de még nem mentem áltöltözni. Előtte meg akartam tudni, merre van Marea.

Terrah azt mondta, hogy nem találkozott vele, de Ventust többször látták a városban nyargalászni. Nem lehetett kikötni sehova, nem szerette. Ebben nagyon hasonlított a gazdájára.

Volt két tippem, hogy merre találhatom meg a lányt: vagy a gyakorló arénában, vagy... ott. A második lehetőség mellett döntöttem. Ahhoz viszont az egész városon át kell vágni, úgyhogy lementem az istállóba, és felnyergeltem Tangót. Máskor nem lett volna feltétlenül szükség a lóra, most viszont muszáj volt gyorsan mozognom Regulus különböző pontjai között, hogy ha úgy adódna, időben visszaérjek és készülhessek a bálra.

Mivel a városban nagy volt a nyüzsgés, tettem egy kerülőt a kastély mögé, így egyúttal meggyőződhettem arról is, hogy Marea nincs az arénában. Végigvágtattam a várfal tövében, ahol senki nem zavarhatott, egészen a város egyik legeldugottabb sarkába. Amikor közel értem, visszafogtam Tangót, majd le is ugrottam a csődör hátáról, és magam után vezettem. Nem tévedtem. Marea tényleg itt volt. Tangót kikötöttem egy cölöphöz, és odasétáltam a lányhoz, aki a hátát az indákkal befutott várfalnak vetette, onnan figyelte az előtte heverő romokat. A tűző nap elől így valamennyi árnyékot nyújtott a kőfal. Lassan odasétáltam, és leültem mellé, arra nézve, amerre ő.

A kis pajta, ami mellette állt, jobban megúszta. Annak a teteje még bírta. A házból viszont nem sok maradt, csupán néhány tartóoszlop csonkja, meg pár fok a lépcsőből. Ami nem égett le, az akkor zúzódott össze, amikor a felső szint összeomlott, magával sodorva minden mást. Mire mi ideértünk, nem maradt mit megmenteni. A romokat mostanra már félig-meddig visszahódította a természet, és magas fű nyújtózkodott a törmelék között az ég felé.

Oldalra pillantottam Marea merev arcára. Egy izma sem rándult, a szemét egyetlen egy fix ponton tartotta. Tangó legelészni indult a korhadó, elszenesedett fatörmelék mellett.

– Miért nem építettetek a helyére? – szólalt meg hirtelen a lány, a szemét még mindig a romokon tartva.

– Nem tudom – feleltem. – Valahogy... nem tűnt helyesnek.

– Az apád adta nekünk. A tiétek volt.

– Hét évig laktatok benne – ráztam a fejem. – Sokkal inkább volt a tietek, mint a miénk. Egyébként is, legalább emlékeztetett.

– Mire? – horkantott Marea.

– Hogy tényleg léteztél.

A lány a lábánál növő füvet kezdte tépkedni. Egyszer csak Ventus bukkant fel a pajta mögül, de még ez sem érte el, hogy Marea levegye a tekintetét arról a pontról, amelyet oly kitartóan nézett. Azután...