A mély titkai

35. Terrah

Fáradtan és csalódottan rogytam le az ágyamra. Fáradt voltam az egész napos talpon léttől. Igyekeztem elérni, hogy Rayan koronázási bálja a legtökéletesebbre sikerüljön, ha már a Jubileumi Ünnepség romba dőlt, ehelyett ez a bál is katasztrófával végződött. Az istenek nem szerethetnek... Csalódott voltam, mert minden igyekezetem ellenére tehetetlen maradtam. Sehogy sem tudtam segíteni Laylának. Kezdtem úgy érezni, hogy a katasztrofális napoknak már sosem lesz vége. Mindez azóta, hogy Marea felbukkant.

Persze, nem gondoltam komolyan, hogy Marea lenne a hibás bármiért, ami az elmúlt időszakban történt, mégis azóta indult meg a lavina, hogy ő visszatért. Az életem sosem volt nyugodt a jelenlétében, de most különösen felkavarodott minden.

Leginkább szegény Laylát sajnáltam, hiszen akármi is történt, teljesen elcsúfult az arca, ráadásul egy bálteremnyi ember előtt. Nem csoda, hogy senkit sem akar beengedni a szobájába, főleg nem Brandtet. Szegény lány, teljesen odavan a fiúért, aki pedig egész biztosan nem érzett ugyanígy iránta. Brandt mindig csak próbálkozik, de soha nem tart ki senki mellett. Élvezi, hogy flörtölhet, de utána nem kezd semmit a felkeltett figyelemmel. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint én és Glyn, hogy ilyen gyorsan egymásra találtunk.

Éppen csak ledőltem az ágyra, győzött a fáradtság, és elnyomott az álom. A továbbiakért a nap eseményeit okoltam.

***

Öt lovas tűnt fel a pusztán keresztülvezető, kitaposott úton. Legnagyobb meglepetésemre Rayant, Brandtet, Calais-t és Mareát ismertem fel bennük, meg persze saját magamat. Aligha tartottam lehetségesnek, hogy pont mi így öten együtt menjünk bárhova is.

A kép hirtelen változott, és a tengert láttam. Végtelen kéklő víztömeget, egy hajó fedélzetéről. Utoljára kiskoromban szálltam hajóra, és már akkor sem szerettem. Mindig is jobb volt, ha két lábbal állhattam a szilárd talajon. A fedélzeten csupa ismeretlen arc vett körbe, és egyáltalán nem éreztem biztonságban magam.

Utána egy zöld lombos erdőben sétáltam. Az erdő ősinek tűnt, és kissé félelmetesnek. Megesküdtem volna, hogy valakik összesúgtak az álombeli énem háta mögött. Vagy inkább valamik?

Az álmom megint változott, és hirtelen, csupán egyetlen pillanatra, egy ovális zöld kő képe villant fel. Mintha smaragd lett volna, de mégsem. Majd egy zöld villanás kíséretében felriadtam.