A mély titkai

A templom - 24. Marea

Kétlem, hogy valaha is beszéltem volna Baltazár királlyal négyszemközt. Bármikor elé kerültem, mindig volt ott legalább egy harmadik személy, aki általában anyám volt. Most máshogy alakult a helyzet.

Regulus városa úgy lett kiépítve, hogy a kastély maga nyugat felé néz, a házak pedig előtte tömörültek össze, így mögötte nem lakott senki. Ide építették ki az istállókat és a lovagi tornákhoz szükséges terepet. Habár tudtommal azóta nem tartottak itt lovagi tornát, hogy Baltazár bátyja, az előző király belehalt az utolsón szerzett sérüléseibe. Most már csak újoncokat képeztek ki, és gyakorló arénának használták. Azonban az istállók és az aréna között volt egy sokkal szebb terület: a Koronaékszer. Igazából egy gyönyörű kert volt, amire a regulusi hercegség generációk óta büszke volt, és amit a regulusi korona legszebb ékszerének tartottak. Innen jött a neve is.

Mindegy, milyen évszak volt, a kertben mindig nyíltak virágok. Egész Lapisteramot bejárva hozattak ide magvakat és növényeket, így mindig volt olyan, ami éppen virágzott. Most, a tavasz végével, a nyár kezdetével volt a legszebb. Ezerféle szín és virág sorakozott rendezetten a kis ösvények mellett, melyek keresztülvezettek a kerten.

Baltazár király nem volt annyira öreg, mint Terrah szülei, és később is került trónra náluk. A negyvenes évei végén járt, ami azért nem számított annyira soknak, mégis húsz évvel öregebbnek tűnt. A haja sokkal őszebb volt, mint amire emlékeztem, pedig csak három év telt el, mióta utoljára láttam, és az arca is ráncosabb lett. Hallottam, hogy sokat betegeskedett mostanában, de ez akkor sem tűnt logikus magyarázatnak az állapotára.

Amikor kiértünk a kertbe, a király felajánlotta a karját, és mivel minden tévhit ellenére volt bennem jólneveltség, elfogadtam.

– Be kell vallanom, Marea – szólalt meg elsőként Baltazár király, miközben megérintette a bal kezén lévő topázköves gyűrűt –, igazán nagy megkönnyebbülés, hogy életben vagy. Az a szörnyű baleset! – Rayan apja sóhajtozva megcsóválta a fejét. – Amikor édesanyádat megtaláltuk, el sem tudtuk képzelni, hova tűntél. Persze, nem gondoltuk egyből, hogy nem élsz, hiszen nyomtalanul eltűntél te is, és a lovad is. Nagyon aggódtunk, különösen Rayan, de hónapokkal később kénytelenek voltunk belátni, hogy örökre elvesztél. És most mégis visszatértél! Érdekes időpontot választottál, de nem mondom, hogy bánnám. Nélküled talán már nem lenne fiam! Mondd, mivel hálálhatnám ezt valaha is meg?

– Felség, erre igazán semmi szükség! – tiltakoztam.

– Azért mégis, ha eszedbe jutna bármi, vagy akármire szükséged lenne, tudd, hogy Regulusban mindig a segítségedre leszünk!

– Tudom. – Az ösvény, amire most fordultunk, mindkét oldalon magas rózsabokrokkal volt beültetve, melyeken hatalmas fehér virágok nyíltak. Mindegyik akkora volt, mint a két öklöm együtt. – Talán csak egy apró szívesség, felség, amiről beszélni is szerettem volna – fordultam a királyhoz.

– Hallgatlak!

– Tudom, felség, hogy a fia koronázásával és a bállal rengeteg elintéznivaló akad Regulusban, de csupán egy napot kérek, egyetlen egyet, hogy Rayannel... és Terrah-val elmehessünk.

– Leányom, tisztában vagy vele, mikor lesz a koronázási bál?

– Igen, felség, tudom – bólintottam. – Alig három nap múlva, hatodikán, kedden. Ha pedig jól sejtem, pár nappal később meg is koronázzák. De csupán egy napra lenne szükségem, még annyira sem. Ha ma... most elindulhatnánk, talán még naplemente előtt visszatérnénk.

– Hova is vezetne az utatok?

– A Naohm templomba. – Baltazár király meglepetten pillantott rám, de nem szólalt meg. Várta, hogy folytassam. – Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy bárki is megöletné Rayant. Szeretném megtudni, ki akarja holtan látni a fiát, és a templomban talán van valaki, aki segíthet. Egyedül is elmennék, ami mindenki számára könnyebb lenne, de...

– De nem engedik, ha jól sejtem – fejezte be a mondatot halvány mosollyal Baltazár.

– Valóban – nevettem halkan. – Mindketten jönni akarnak. Rayan is, és Terrah is.

– Megmondom neked őszintén, Marea, mindkettejük okait megértem. Mindazonáltal ez talán a legrosszabb időpont a nyomozásra. Mégis azt kell mondjam, beleegyezem.

– Tényleg? – kiáltottam fel, megfeledkezve magamról. Tudtam, hogy Rayan apja jó király, és mindenki szerette. Kettőnknek megvoltak a problémái, mert mindig bajba sodortam Rayant, ettől függetlenül befogadott engem is, és anyámat is. De ebbe még akkor is túl egyszerűen beleegyezett.

– Ennyire meglepődtél? – mosolyodott el szélesen Baltazár király.

– Valóban – nyögtem, még mindig csodálkozva.

– Tényleg meglepően hangozhat, Marea, de az én helyzetemben te sem tennél másképp. Rayant valaki megpróbálta megölettetni, erről tud a Mágusok Tanácsa is. Mivel a merénylet sikertelen volt, nem fordítanak rá különösebb gondot. Messze fönn Ionadban, Canolf központjában, biztonságban a saját kis burkukban, különösebben nem érdekeli őket az ilyesmi. Csak akkor kapják fel a fejüket, hogyha már nagy baj van. Közben pedig néha beleszólnak a Principek vezetésébe.

– Nem szeretném, hogy Rayan már most trónra kerüljön – folytatta a király. – Ezt megmondtam neki is, és a Tanácsnak is, az utóbbi viszont ragaszkodik azon álláspontjához, hogy túl öreg vagyok már. Ha! Pedig én még a fiatalabb Principek közé tartozom. A legnagyobb problémájuk velem csupán az, hogy van saját véleményem és akaratom.

– Miért osztja ezt meg velem, felség? – kérdeztem értetlenül. Kezdtem úgy érezni, hogy a világ a feje tetejére áll.

– Mert benned meg lehet bízni, Marea – felelte Baltazár, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga. – Bajkeverő gyermek voltál, azt meg kell hagyni. Fájt is miattad sokat a fejem, de soha nem tettél kárt szándékosan egyikünkben sem. – Már épp azon voltam, hogy ezzel az állítással szembeszálljak, de Regulus királya csak feltette a kezét, és folytatta. – Nem kérdeztem édesanyádtól se semmit, és nem fogok tőled sem. Lényegtelen honnan jöttél akkor, és honnan jössz most. Az első pillanattól fogva mindketten Regulushoz tartoztatok, pont annyira, mint bárki más. Nem érdekel a múltad, Marea, mert tudom, hogy édesanyáddal mindketten lemondtatok róla. Azt is tudom, hogy soha nem hagynád, hogy Rayannek baja essen.

– Soha – értettem egyet.

– Tőled megbízhatóbb társat keveset találnék mellé. És bár Terrah és te nem vagytok kebelbarátnők, őt is teljes bizalommal hagyom rád. Ez az egyik oka, amiért ilyen könnyedén elengedlek titeket a Naohm templomba.

– Köszönöm, felség! – viszonoztam a király mosolyát. – Várjon csak! Az egyik?

– Áh, igen! Amikor Rayannel még gyermekek voltatok, úgy hiszem, többet tanítottál neki, mint az összes többi tanára valaha. Okos az én fiam, és tudja, mi a dolga. Ha trónra kerül, minden bizonnyal jó király válik majd belőle, de én jobban szeretném, ha ez minél később következne be. Alig voltam több nála, amikor nekem kellett bátyám helyét átvennem, és az egyetlen ok, amiért olyan gyorsan belerázódtam, a háború volt, ami talán egy évvel Belenus halála előtt fejeződött be. Egy háborúnál nincs rosszabb tapasztalás, mégis az tanítja meg a legtöbbre az embert. Rayan békeidőben született, így egész életében mást sem látott, csak azt. Tapasztalatra van szüksége, hogy ne roppanjon össze, amint trónra kerül, és őszintén remélem, hogy a társaságodban még sokat tanulhat ebben a néhány napban. Három éve nem láttam olyan boldognak, mint ma volt. Már igazán szüksége volt a régi barátjára. – A tekintetemmel szándékosan kerültem Baltazár királyét. – Tudod, nálad jobb párt nem is lehetne találni számára, és bárcsak lehetséges lenne. Néha igazán sajnálom, hogy nincs rangod, Marea.

– Ne tegye, felség. – Fölnéztem az égre, ahol vidáman sütött le ránk a nap. Mióta lehetünk már a kertben? – Talán jobb lenne indulnunk – néztem a királyra. – Ha sötétedés előtt vissza szeretnénk érni.

– Igen, igazad van – sóhajtott fel könnyedén Baltazár király, majd ismételten felajánlotta karját, és visszakísért a kastélyba.