ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕊𝕥𝕠𝕔𝕜𝕙𝕠𝕝𝕞 𝟙.

Amilyen magasan indult a szezonom az ausztráliai győzelmemmel, olyan mélyrepülésben folytattam Bahreinben. Ha Murphy törvénye létezett, én voltam az élő megtestesülése. Az egész hétvége alatt nem tettem meg 20 kört, míg ez a szám normális esetben mindig 100 fölött van a versennyel együtt, de a verseny nélkül is sokszor megközelítjük. Pénteken az első szabadedzést kihagytam, a vezetőség ugyanis lehetőséget adott az utánpótlás versenyzőnek, Oscar Pisatrinek, így én a kispadon ülve böngésztem az általa gyűjtött adatokat. A második szabadedzést el sem tudtam kezdeni időben, hisz nem végeztek az autó átállításával, így egy közel 20 perces késéssel, de kihajtottam a garázsból. Az autó azonban nem jutott el a boxutca végéig sem, a RedBull garázsa előtt egyszerűen egy Error felirattal a kormányon feladta a szolgálatot. Idegesen szálltam ki a kocsiból, itt már 2 büntetőpontot szedtem össze egy 5 rajthelyes büntetéssel. A pech szériám azonban itt nem ért véget. Szombaton a harmadik szabadedzésre el sem indultam, fogalmam sincs, mi volt az autómmal, de a mérnökeimnek sem szerintem. Így hát a délelőttöt is tehetetlenül kávéztam végig a motorhome teraszán. Így indultam neki az időmérőnek, pontosan 0 körrel a hátam mögött. Kerékcsikorgatva hajtottam ki a boxból, elsőként a mezőnyből, hogy egy-két kört tudjak menni az első gyorsköröm előtt, hogy legalább a hozzászokás szándéka meglegyen. Hiába tudtam fejből a vonalvezetést, hiába mentem több ezerszer rajta a szimulátoron, élőben sosem ugyan az. És ekkor jött az újabb problémák sora. A mezőny elindult az első gyorskörökre, míg én hátul követtem őket. Ekkor azonban a friss lágy gumik közül a jobb első defektet kapott, és szétrobbant. Még lassan haladtam, így nem rohantam bele a falba, azonban nehéz volt kontrollálni az autót, ráadásul egy nyújtott kanyar ideális ívén szenvedtem, aminél veszélyesebb helyet nem is találhattam volna magamnak. Ha mindez nem lett volna elég, az autó újfent megállt alattam, így még alrébbkecmeregni sem sikerült magam, miközben a sor eleje már nálam járt. Tsunoda RedBullja épp hogy megúszta, hogy belém ne rohanjon, amit egyből egy piros zászló követett. A Q3 leállt, én pedig biztonságosan kiszállhattam az autómból, aminek a vége nem mellesleg apró lángokkal ugyan, de égett. Megingattam a fejemet, majd legyintve otthagytam a marshalloknak, ennél szerencsétlenebbül már nem járhattam volna. Hittem ezt én. Az időmérőmnek vége volt, ráaadásul a parc fermé szabályok értelmében mivel szerelni kellett az autómon az időmérőt követően, a 20. helyről nem hátrasoroltak (egyébként sem volt már hova...), hanem boxutcai rajtra lettem ítélve, ráadásul 3 büntető ponttal is gazdagodtam, így látható közelségbe került az eltiltásom is, ami 12 pont után következett. Vasárnap a boxutca bejáratában vártam, hogy a lámpa zöldre váltson. Kemény keverékeken hosszú etapra készültünk. Volna. A 10. körben ugyanis Tom hangja megszólalt a fülemben, hogy jöjjenek be a boxba, és állítsam le az autót, mert valószínűleg olajfolyás van a motorban,  és veszélyes folytatnom a versenyt. Egy szó nélkül szálltam ki az autóból, és a sisakot a fejemen hagyva sétáltam át a paddockon, ahol az egyetlen érdekesség én voltam, így még a Forma 1 videósa is engem követett. Besiettem az ajtón, be a szobámba, és olyan erősen vágtam be magam után az ajtót, hogy a vékony lemez vagy nem is tudom micsoda megrepedt. Levettem a sisakot és a balaklavát, és megdörzsöltem az arcom. Sírni akartam, bőgni, üvölteni, de nem tehettem meg, itt nem. A felgyülemlett feszültségtől könnyek szöktek a szemembe, így álltam ki a kamerák elé, hiszen orbitális pénzbírságot kellett volna fizetnem abban az esetben, ha nem adok interjút, és nem volt kedvem több százezer eurót kipengetni. Az utolsó nyilatkozatot követően kisétáltam a pálya területéről, a hotelben összerámoltam a cuccomat, és felszálltam az első Stockholmban tartó gépre. Végre hazatértem, hónapok óta igazán haza. Leléptem a térképről. Kikapcsoltam a mobilom, kiléptem a közösségikből, nem volt más, csak én, a kertvárosi házam, és a haldokló növényeim.

Néma csend volt kora reggel. Egy bögre gőzölgő kávéval léptem ki a hófödte teraszomra, egy vastag takaró a bugyolálva. A hideg csípős volt, de nem bántam. Szükségem volt egy kis lehűlésre és nyugalomra. Imádtam Stockholmot. Bár sokszor, főleg fiatalabb koromban bosszantott, hogy legalább egy órába telt beérni a belvárosba, de számomra a tökéletes helyet jelentette. A város szélén vadregényes tájak, és a belváros sem lehetett volna zöldebb. Az ország a békéről és az elfogadásról volt híres, persze a hideg mellett, és erre volt szükségem. Átfagyva léptem be a lakásomba. Felöltöztem, vastag, bélelt farmert választottam garbóval, hótaposó csizmával, és persze vastag, meleg kabáttal. Átsétáltam a kerten, majd kilépve bezártam a kaput, amikor egy rég nem hallott hang szólalt meg mögöttem.