ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕄𝕠𝕟𝕒𝕔𝕠 𝟙.

A bakui versenyhétvége sem tartozott a top teljesítményeim közé, de egy kis habbal elment. Nagyon többet egyébként sem tehettünk volna, hisz a versenytempónkat valahol messze Imolában felejtettünk, így az "előkelő" hetedik helyet sikerült elcsípnem, míg Lando újfent mögöttem végezve a kilencedik helyen szelte át a célvonalat. Ennek ellenére a csapat megint úgy kezelte őt, mintha a 15. világbajnoki címét szállította volna haza, míg az én dícséretem egy vállveregetésben kimúlt, de őszintén, már régen nem érdekelt. Ahhoz képest, hogy valószínűleg egy kisebb agyrázkódással toltam végig a hétvégét, nagyon jól teljesítettem, és még egészen büszke is voltam magamra. És következett az év egyik, ha nem a legnagyobb eseménye.

Monte Carlo.

Monte Carlo összesen 20 embernek volt érdekes verseny, annak a 20 versenyzőnek, aki vasárnap rajthoz állt, illetve a csapatoknak, akik mögöttük álltak. A pilóták többsége imádta a pályát a kihívást jelentő szűk falak miatt, kívülről viszont kifejezetten unalmas versenyt szokott produkálni a pálya. Az időmérő kifejezetten kulcsszerepet játszott ezen a pályán, hisz hacsak nem történt autó törés, vagy meglepő stratégiai húzás, leginkább az időmérő sorrendjében szoktak beérni a versenyzők. Egyszóval Monaco inkább nekünk versenyzőknek szólt, mintsem a nézőknek, és inkább tradicionális okokból látogatott el ide minden évben a száguldó cirkusz. De én kicsit sem bántam.

Szokás szerint itt a hét szerdán indult, ugyanis csütörtökre került az első két szabadedzés. Megcsináltam a pályabejárást, ami mondjuk itt kicsit nehezebb volt, tekintve, hogy a forgalmat csak szerda este zárják le ilyenkor. Csütörtökön pedig végre újra autóba ülhetett a társaság.

Az első szabadedzést újból kénytelen voltam kihagyni, tekintve, hogy az ülésemet Pato O'Ward kapta meg egy órára, akinek mondjuk nem sok köze volt az F1-hez, mégis kénytelen voltam kiülni, hiába jeleztem ezt a tényt erélyesen a vezetőség felé, valamint hogy hiába mentem végig ezerszer a pályán a szimulátorban, Monaco az Monaco, és minden körre szükség van. Természetesen kurvára nem hatott meg senkit a kérdésem, és arra sem tudtak épkézláb válasszal előállni, hogy miért nem Norrisnak kell átadnia az autóját, tekintve, hogy nekem idén ez a harmadik alkalom, pedig még csak a hatodik fordulónál jártunk. Így úgy döntöttem, hogy délelőtt be sem megyek. Nem volt sok értelme egyébként sem. A számomat kikapcsoltam, az üzeneteket pedig lenémítottam, így nyugodtan kávéztam egy park melletti teraszon Ryder társaságában.

-Nagyon nyugodt vagy-jegyezte meg félbetörve a croassintját.

-Nincs min stresszelnem-lapoztam egyet a kezemben tartott újságban, ami minden asztalon ott volt.

-Kapni fogsz még ezért, ha visszamegyünk-ingatta meg fejét mosolyogva.

-Leszarom-feleltem fel sem pillantva a sorokból.-Ha ők kiraknak az autómból, amit az az amatőr több mint valószínű, hogy összetör, én szabadságot veszek ki, ez így működik.

-Pont most sikerült neki-intett a tévé felé, amin némán ment az edzés élő közvetítése.

-Gratulálok. Idióta-mormoltam, végignézve, ahogy lepiroszászlózzák az edzést, és kiszáll abból az autóból, amire az én nevem van írva.

-Mennyire sérült?-pillantott rám az edzőm.

-A jobb első futóműnek abszolút meszeltek, a szárny már meg sincs-hunyorítottam a képernyőre.-A váltó meg nagyon kérdéses. Kész csoda, ha a második szabadedzésre kész lesz-ingattam a fejemet lemondóan.-Gyerünk, illene legalább ebédidőre visszaérnünk-hajtottam össze az újságot, lecsapva az asztalra.

-Mostmár nem teljesen mindegy?-pillantott rám a napszemüvegének kerete fölött.

-Dehogynem. De az ebédet nem vagyok hajlandó kihagyni-vettem vállra a vászontáskámat.