ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕊𝕚𝕝𝕧𝕖𝕣𝕤𝕥𝕠𝕟𝕖 𝟙.

Anglia következett, a Forma 1 szülőhazája. Több, mint 70 évvel ezelőtt itt alakult meg a sport, aminek mindannyian szenvedélyes űzői voltunk. Sokan vártuk ezt a versenyt, már csak azért is, mert a mezőnyben rögtön 3,5 brit pilóta volt, a csapatok jelentős hányada pedig vagy angol volt, vagy Angliában székelt. Őszintén szólva, ambivalens érzésekkel vágtam neki a hétnek. A csapatom részben hazai versenye következett, így még a szokásosnál is izgatottabb volt mindenki, az előkészületek pedig a verseny előtt 2 héttel megkezdődtek. A holland és olasz szurkolókon kívül a britek szoktak még igazán szenvedélyesek lenni, így az eddigi versenyeim az angol pályán mindig hangulatosak és szenvedélyesek voltak, ráadásul ez volt az egyik kedvenc pályám a naptárból. Viszont a versenyt megelőzően még kötelesek voltunk elmenni az F1 és az FIA által közösen rendezett jótékonysági bálra, amire mint kiderült, mindannyian kénytelenek voltunk megjelenni. Ezt tetézte, hogy Maxel a kapcsolatunk ismét zuhanórepülést vett.

A kis... incidensünket követően rettenetes kínos csönd állt be a mindennapjainkba. Max bő két hétig tartózkodott nálam, én a harmadik napon elégeltem meg a feszélyező légkört, így végérvényesen a szobámba zárkóztam, és a vendégeskedése alatt két kezemen meg tudtam számolni, hányszor láttam összesen. Azt hiszem, ő is hasonlóan tett, mint én, ugyanis ha kimerészkedtem a konyhába vagy a nappaliba, rendszerint elkerült, valamint legtöbbször a szobájából szűrődött ki zaj. Aztán egyszer csak lelépett, egy szó nélkül. Reggel, amikor felébredtem, egy gyönyörű, bimbózó korallvirág várt a következő üzenettel.

Kösz a szállást. Max

Se több, se kevesebb. Meghökkenve forgattam ujjaim között a lapocskát Max kézírásával. Ennyi maradt utána, egyébként eltűnt, mint a kámfor. Visszafordulva a szobámba megpróbáltam felhívni, de hangpostára kapcsolt. Maxot szinte minden pillanatban el lehetett érni. Mélyet sóhajtottam, kénytelen voltam elfogadni, hogy ez ennyi volt. Néhány napra rá egyébként is elutaztam Angliába, ahol minden napra akadt egy kis tennivaló. Erre jött rá az e-mail, amelyet a RedBull Racing küldött el, miszerint mihamarabb szeretnének tárgyalni velem, élőben. Rossz előérzetem volt, már csak megszokásból is. És bár már a verseny előtti hét szerdán Angliában tartózkodtam, csak hétfőn tudtam időt szakítani rá, kora este, azt is kizárólag úgy, hogy titokban ellógok egy órával hamarabb a gyárból. A RedBull természetesen elfogadta, a lényeg az volt, hogy még a verseny és a keddi FIA bál előtt le tudjunk ülni nyugodt körülmények között beszélni, ami valljuk be, vészesen közeledett.

A lehető legnagyobb diszkréció miatt Ryder vitt el Milton Keynesbe, ahol csatlakozott hozzánk az ügyvédem is, így sétáltunk be hármasban a RedBull főhadiszállására. Az ajtón belépve azonnal a hatalmas trófea fal fogadott, ami teljesen elbűvölt, így engem hátrahagyva indultak meg a recepcióhoz. Úgyis szóltak, mikor kell merre menni. Megbabonázva bámultam a különböző díjakat, világbajnoki címeket, és a többi kitüntetést. Percekig álltam ott, a gondolataimba temetkezve, amikor a szemem sarkából láttam, hogy valaki hirtelen lefékez előttem.

-Te mit keresel itt?-szólalt meg ellenségesen. Kiengedtem a bent tartott levegőmet, majd lassan megfordultam. Gyilkos pillantásokkal méregetett, egyszerű melegítőben volt, vállán egy sporttáskával.

-Neked is szia-horkantottam dühösen. Még hogy neki áll feljebb.

-Mit keresel itt?-lépett közelebb fenyegetően, azonban én nem hátráltam. Már nem.

-Tárgyalok. Nem emlékszel?-húztam gúnyos mosolyra ajkaimat.

-Rosszul teszed. Jobb ha elmész-suttogta veszélyesen.