ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕊𝕥𝕠𝕔𝕜𝕙𝕠𝕝𝕞 𝟚.

Egyszer minden jó véget ér, és hála égnek, legtöbbször a rossz is. Az imolai magaslatot egy újabb hullámvölgy követte, a motorom a 16. körben elfüstölt, így számomra kellemetlenül korán ért véget a Miami Nagydíj. Kezdtem furcsának találni, hogy mindig az én motorom adja meg magát, és nem Landoé, bár jobban bele gondolva, ez annyira mégsem volt meglepő. De kezdtek mások is gyanút fogni, a paddockban pletykák indultak meg, és köztudott volt, hogy a paddockban minden pletykának van valamilyen alapja. Így hát hétfőn meg is jelent az első cikk az olasz sajtóban, amit rögtön az angol követett, én pedig a fejemet ingatva olvastam őket a stockholmi lakásomban. Afféle menedék lett számomra ez a hely, az összes rossz verseny után ide menekültem, és bár hiába voltunk még csak a szezon elején, abból akadt bőven. Az első géppel hazautaztam, és repülő üzemmódba raktam a telefonomat, így senki sem tudott elérni, közvetlenül nem. Azonban nem csak ez volt az oka, hogy egyből hazahúztam. Amióta Max felajánlotta hogy... barátok... legyünk, megváltozott a viszonyunk. Hihetetlenül kínosan viselkedtünk egymás társaságában, egyszerűen annyira kellemetlen és életidegen volt a helyzet, hogy nem is bírtam sokáig. Az első adandó alkalommal csatlakoztam Zhouhoz és Bottasshoz, és inkább velük is maradtam a fennmaradó időben, ami összevetve nem volt sok, tekintve, hogy leléptem az esti bulizásról. Így hát hétfő kora délután a nemzetközi sajtót olvasgattam a laptopomon, egy bögre kávé kíséretében, miközben a telefonomból halkan szólt a zene. Akár idillinek is mondhattam volna, ha kint nem tomboltak volna a mínuszok, és nem állt volna a kertem térdig érő hó alatt, bár ez engem bentről nem igazán zavart. Aztán az idillbe belerondított a csengő harsanása. Felpillantottam, majd összevontam a szemöldököm. Meredten bámultam magam elé, ugyan ki jöhetett ilyen időben? Egy ember tudta a lakcímemet, de papíron ő is elutazott, a postás pedig nem ilyenkor szokott jönni. Nagyot sóhajtottam, majd a laptopomat a dohányzóasztalra helyezve felkeltem a kanapéról. A pokrócot magam köré tekertem, majd kinyitva a bejárati ajtót kiléptem a metsző hidegbe, hogy átvágjak az előkerten.

-Edvin?-nyitottam ki meglepve a kaput. Az említett barátom ott állt, vastag ruházatban, és hatalmas sporttáskával az oldalán.-Neked nem a gépen kéne ülnöd?-vontam fel a szemöldököm.

-De-lépett beljebb, mire bezártam mögötte az ajtót, és visszaindultunk a meleg házhoz.-De törölték a gépem a közelgő hóvihar miatt, így csak holnap utazom el.

-És mit keresel itt?-mosolyogtam rá a vállam felett, ahogy kiráztam a hópelyheket a takaróból és a hajamból is.

-Gondoltam megleplek. Készülj, és hozd a koridat is-lökött meg somolyogva.

-Korimat?-pördültem meg a tengelyem körül.

-Haladj már-lökött meg nevetve, mire kénytelen voltam elindulni. Felmásztam az emeletre, majd benyitottam a gardróbomba. Több réteg ruhát aggattam magamra, a végére úgy éreztem, ki vagyok tömve, és nem nagyon hajlott sem a kezem, sem a lábam. Hajamat egy sapka alá tűrték, majd a vállamra akasztottam a táskát, amiben a korcsolyám pihent, és alig néhány órával korábban hajítottam le a padlóra. Ennyit arról, hogy elpakolom a szekrénybe, lehetőleg jó mélyre.

-Te most hóviharban szeretnél korcsolyázni?-lépkedtem le a lépcsőn.

-Még nincs hóvihar-tartotta a kabátom, hogy belebújhassak.

-De hamarosan lesz-vetettem ellen, miközben felrángattam a hótaposó csizmámat.

-De addig hazahozlak-terelgetett ki a bejárati ajtón, miközben levette a vállamról a táskát, hogy ne én cipeljem.

-Hát ez?-pillantottam rá a vállam felett. Ugyanis a felhajtómon egy Mercedes trepjáró állt, olyan, mint ami a filmekben a maffiózóknak van.

-Szülinapi ajándék-vont vállat, majd kinyitotta nekem az ajtót.