ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕊𝕚𝕝𝕧𝕖𝕣𝕤𝕥𝕠𝕟𝕖 𝟚.

Ha szerda, akkor jótékonysági bál. VIP vendégként pedig dupla olyan hosszú nap állt előttünk, mint mindenki más előtt. Mivel én lány voltam, és az én kinézetem sokkal több rétegből tevődött össze, így nekem kellett a legtöbbet szenvednem az egésszel. Reggel 8-kor már melegítőben álltam a hotelszobámban, indulásra készen. Első megállóm a kozmetikushoz vezetett, ahol egy intenzív gyantázással indítottunk, majd egy arckezeléssel folytattuk. Dél elmúlt, mire onnan kikerültem, majd egyből folytattam az utam a fodrászhoz. Azt reméltem, hogy a rövidebb hajlammal kevesebbet fognak bajlódni, hát nagyon erősen tévedtem. Kisíján több időt töltöttem el ott, mint amikor derékig érő hajból akartunk formálni valamit. Végül a hajam felső harmadát valami bonyolult rendszerbe sikerült összerakniuk, míg az alja tökéletes hullámokban hullott alá, és a sok hajlakktól kemény volt, mint a kő. Délután három óra volt, mire visszavergődtem magam a hotelba, és leültem, hogy a sminkes valami elfogadhatót varázsoljon belőlem, miközben természetesen folyamatosan jegeltük a bokámat, valamint Ryder fél Londont bejárta, mire talált bőr színű tapet, amivel be tudtuk kötni a lábamat, hogy legalább a lépcsőn fel tudjak sétálni. Mire a sminkem el is meglettünk az óra délután ötöt ütött, így természetesen jöhetett a kényes része, felvenni a ruhát úgy, hogy lehetőleg a hajam és a sminkem is a helyén maradjon. Egy királykék Versace ruhát választottak nekem az estére, szív alakú dekoltázzsal és spagettipántokkal. Derékig szorosan a testemre simult, majd a csípőmnél lazán aláhullt a könnyű anyag, illetve a bal lábamnál fel volt vágva, ami egészen csípőig feljött, így minden második lépésnél megcsodálhatta az ember fia a magassarkúba bújtatott lábam. Emellé kaptam zafír kiegészítőket, melyek pont ugyan úgy néztek ki, mint a szemeim, amelyek izgalommal csillogtak a fényben. Általában gyűlöltem az ilyen eseményeket, de ezt kivételesen vártam. A táncon és a beszélgetésen kívül sor került az este folyamán egy licitálásra, az ott befolyt pénzösszeget az FIA pedig azon fiatal tehetségek felé fordította terv szerint, akiknek nincs megfelelő anyagi hátterük, hogy elinduljanak a nevelő kategóriákban. Nagyot sóhajtva álltam meg utoljára a tükör előtt. Minden készen állt az indulásra. Kétkedve forogtam körbe, hibát kerestem a külsőmben. Kivételesen azonban nem találtam.

-Gyönyörű vagy-nézett rám Ryder a tükrön keresztül.

-Köszi-mosolyogtam rá.

-Maxnek biztosan tetszeni fog-kacsintott.

-Mivan?-döbbentem meg, majd megpördültem a tengelyem körül.

-Gyere, mert a végén még elkésel-nevetett fel, majd elhagyta a szobát. Komolyan nem hiszem el. Még egy utolsót simítottam a ruhám selymes anyagán, majd a táskámat a vállamra akasztva én is kiléptem a folyosóra. Ryder vitt el a helyszínre, ami valójában egy puccos, London környéki egykori kastélyban került megrendezésre. És valóban, nem kevés pénzt és időt pazaroltak a helyszínre. Kizárólag a filmekben, és az angol királyi esküvőkön láttam eddig ilyen komoly dekorációt. A lépcsőn fel az ajtóig vörös szőnyeg vezetett, mellettük kordonok, amögött pedig újságírók hada, fényképezők és kamerák tömegével. Lassan behajtottunk a területre, a tömeg egyre csak nőtt és nőtt. Pedig én teljesen abban a hitben éltem, hogy ez is csak egy lesz a végtelenül unalmas szponzor eseményeknek. Ezek szerint nem is tévedhetek volna nagyobbat. Leparkoltunk a szőnyeg előtt, a vakuk elvakítottak, pedig az ajtó még ki sem nyílt, a sötétített ablak mögött pedig nem láthatták, ki rejtőzik, nem mintha nem lett volna nehéz kitalálni.

-Készen állsz?-pillantott rám az edzőm, azonban tőlem csak egy félszeg biccentésre futotta. Kiszállt a kocsiból, majd átsétált a másik oldalra, hogy kisegíthessen majd. Megkeményítettem vonásaimat, és egy elegáns mosolyt varázsoltam az arcomra. Bármennyire is stresszes voltam, nem láthatták rajtam. Az ajtó kinyílt, Ryder pedig a kezét nyújtva segített kiszállni. Gyorsan végigsimítottam egy utolsót a ruhámon, majd körbeintegettem. Többször pislognom kellett, a vakuk teljesen elvakítottak. Elindultam szép lassan a lépcsőn, néha néha megállva egy-egy pillanatra, hogy minden újságíró megkapja a képét rólam, majd odaértem az ajtóhoz. Átnyújtottam a meghívómat, amit ellenőrizve kitárták előttem a hatalmas ajtókat. A tér hatalmas volt, egészen elveszettnek éreztem magam. Kifejezetten sokan voltak már, azonban még így is kifejezetten korán érkeztem mindent összevetve. Észrevettem Zhout egy asztalnál álldogálva, így egyből felé vettem az irányt jobb híján.