ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕄𝕠𝕟𝕥𝕣𝕖́𝕒𝕝 𝟙.

A hideggel sosem volt bajom, svéd lévén már rég meg is pusztultam volna, ha így lenne. De ha volt valami, amit igen rosszul viseltem, az az eső volt. Montréálban abból pedig nem volt hiány, legnagyobb bánatomra. A kanadai hétvégéből konkrétan nem nagyon emlékeztem egyetlen olyan pillanatra sem, amikor ne esett volna az a rohadt eső, az én arcomon pedig ne ült volna gyűlölködő kifejezés.

A barcelonai hétvége után egyből Montréalba vettük az irányt hisz back-to-back versenyről volt szó, mindenki legnagyobb örömére. Én még olyan fáradtnak nemigen éreztem magam, mint amikor hétfő hajnalban leszállt a gép a szemerkélő esőben, ráadásul a jetlag sem segített a helyzetemen. A spanyol hétvégéről kifejezetten jó eredménnyel távozunk, Lando a 4., én a 6. helyen futottam be. Maxet második helyen intette le a kockás zászló, ami miatt bosszankodott ugyan egy kicsit, de egészen hamar túllépett rajta. Az ember azt hinné, hogy a lelkileg megterhelő, kissé érzelmesre sikerült hétvégénk után a kapcsolatunk erősebb lett, mint valaha volt. Aha, meg a nagy lófaszt. Ha Miami után a helyzet kínos volt, erre már nem tudtam jelzőt alkalmazni. Egyszerűen borsózott a hátam a kellemetlen csendtől, vagy amikor udvarias köröket írtunk le egymás körül. Egyszerűen ezek nem mi voltunk, nekem pedig komolyan kezdett hiányozni a régebbi, csipkelődős, beszólogatós kapcsolatunk. Abban benne volt a tűz. Ez pedig olyan volt, mint a kanadai időjárás: langyos, és lagymatag. Így hát az egyetlen, számomra jövedelmező megoldást alkalmaztam, amit ismertem: elkerültem, mint a pestist. A nem létező pszichológusom biztos nem lett volna boldog ettől, de jobb nem jutott eszembe. És egészen bele is jöttem, egész héten nem láttam, mígnem vasárnap megtört a nyeretlen szériám, és összefutottam vele akaratom ellenére.

Kora reggel volt, és a szokásos iszomniám gyötört, így hajnalban megelégeltem a folyamatos forgolódást, lerúgtam magamról a takarókat, és átöltözve lementem a konditerembe. Egy lélek sem volt lent, így elégedetten raktam fel a fejhallgatómat, és az üvöltő zene mellett ráálltam a futópadra. A gépek egy hatalmas üvegablak előtt álltak, így végignézhettem az esőáztatta Montréalon, miközben megcsináltam az aznapi edzésmennyiségemet. Miután megfelelően fáradtnak éreztem magam, leállítottam a gépet, majd a nyakamba toltam a fülesemet. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy szinte nekiütközök Max Verstappen mellkasának.

-Jézusom-hőköltem hátra halálra rémülve, mire a futószalag megmozdult alattam, és elkezdtem hátrazuhanni. Behúztam a nyakam, felkészülve a becsapódásra, azonban Max a másodperc tört része alatt kapott utánam, és a derekamra szorosan ráfogva megtartott, majd visszahúzott álló pozícióba.-Kösz-mormoltam az orrom alatt, lehajolva a fejhallgatómért, ami hangos csattanással esett le a nyakamról.

-Bocs, nem akartalak megijeszteni-pillantott rám kissé megilletődve, majd arrébb állva leengedett a futópadról.

-Semmi baj-vontam vállat, majd sietősen leugorva már el is léptem, remélve, hogy ezt a találkozást is megúszom, azonban nem volt ilyen szerencsém. Max azonnal átlátott rajtam, így elkapva a csuklómat visszarántott magához.

-Te kerülsz engem-közölte színtelen hangon.

-Ez nem igaz-tagadtam le azonnal.

-Dehogynem, most is menekülőre fogtad-mért végig, keze még mindig bilincsként fogva csuklómat.

-Mit csinálsz itt ilyen korán?-tereltem a témát.

-Nem tudtam aludni. Miért kerülsz?-váltott vissza azonnal. Túl jól ismerte már a trükkjeimet...

-Nem... nem tudom-motyogtam kerülve a tekintetét.

-Ez nem válasz-lépett felém egy fél lépést. Veszélyesen közel került hozzám az üres konditeremben, némely pillanatban éreztem, ahogy forró lehelete végigsiklik a bőrömön. A levegő a torkomon akadt, a feszültség szikrázott közöttünk.