ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝔹𝕒𝕣𝕔𝕖𝕝𝕠𝕟𝕒 𝟛.

És visszatértünk Barcelonába. Igaz, csak néhány hónap telt el azóta, hogy legutóbb itt jártunk tesztelni, de szinte éveknek tűnt. Ennyi idő szinte teljesen felforgatta az életemet. A monacói verseny természetesen egy katasztrófa volt,  a boxutcából kellett rajtolnom, szinte utolsó utániként, így az esélytelenek nyugalmával autózgattam a mezőny után. Bár némi szerencsével felküzdöttem magam a 11. helyre, azért nem járt pont, így nagyjából értelme sem volt az egész hétvégés küzdelmemnek. Azonban nem csak nálam indultak meg a gyökeres változások. A RedBull a legszigorúbb titoktartás mellett megkezdte a tárgyalást a McLarennel a spanyol hétvége előtti kedden. Bár hallomásom szerint nem jutottak messzire, legalább az első lépések elindultak a jogi procedúra mellett. És ha volt aki megszívta az átmeneti időszakot, az én voltam. Zac Brown igen szúrós szemekkel méregetett csütörtökön a média napon, és a vezetőség azon kevés tagja, akik tudtak az egészről sem illettek kedves szavakkal. A fejlesztésektől azonnali hatállyal elzártak, semmilyen tudomást nem szerezhettem az autóról. Tudtam, hogy abban a pillanatban, hogy a teljes csapat megtudja az esetleges távozásomat, még annyira sem lesznek a segítségemre Lando ellen, mint eddig voltak... Ha pedig a média tudomást szerzett volna róla, szabályosan háború indult volna. De nem én voltam az egyedüli, aki nehéz napokon volt túl. Max sem festett valami jól. Szemei alatt sötét karikák alakultak ki, és sokkal gyűröttebben festett, mint egyébként szokott. Emellett sokkal gorombábbá is vált. Az elmúlt hónapokban kifejezetten nyugodt volt, és kiegyensúlyozott, az esetek döntő többségében jókedvűen sétálgatott a pálya közelében. Azonban ez egy pillanat alatt megszűnt. Visszatért az egykor Mad Maxként ismert jelenség. Fusztrált volt és lobbanékony, egy rossz mozdulat is haraggal töltötte el, amit egyre többször tartott magában sikertelenül. A csípősebb beszólásai is megszaporodtak, amiket bár én jól viseltem, mások már kevésbé. Már Monacoban is feltűnt a változás, de ott még nem tulajdonítottak neki jelentőséget. A barcelonai hétvége alatt azonban elkezdtem aggódni. Csak azt nem értettem, miért...

A pénteki nap korán indult, a versenyzőknek mindenképpen. A szabadedzés előtt még egy gyors megbeszélésre össze kellett ülnünk az FIA-val, ahol megvitattuk a pályahatárokat és a figyelt kanyarokat, de gyakorlatilag minden egyes ülés végén az lett, amit az FIA akart, így sosem láttam sok értelmét. Csak beültem hátra, szőke, váll alá érő tincseimet leengedtem, hogy eltakarják a fülemben ülő AirPodsokat, amelyekből dübörgött a zene. Közel 10 perces késéssel Max sunnyogott be, majd leült mellettem. Az utolsó sorban ültünk, mindenki előttünk foglalt helyet, és vagy figyelt, vagy úgy tett, mint aki figyel. És ott voltam én, aki mereven bámult előre, mélyen gondolataiba meredve. Akkor eszméletem fel, amikor a mellettem ülő megpöckölte a vállam. Pislantottam néhányat, ahogy visszatértem a valóságba, majd óvatosan körbenézve kivettem a fülhallgatót a fülemből, és felvont szemöldökkel pillantottam a hollandra.

-Te nem is figyelsz?-pillantott a kezemben tartott fülesre, majd összeráncolt szemöldökkel rám.

-Úgy ismersz, mint aki egyetlen ilyen ülésen is figyelt volna?-küldtem felé egy unott pillantást.

-Jogos-vont vállat, majd kivéve a kezemből a fülébe helyezte a bal fülhallgatót.

-Nem mondtam, hogy odaadom-suttogtam bosszúsan.

-Én meg nem kérdeztem. Figyelj előre, és ne kelts feltűnést-biccentett előre, ahol az FIA néhány embere figyelmeztetően nézett ránk.

-Mit kérdeztél?-csúsztam lejjebb a széken.

-Hogy miről maradtam le, de valójában nem is érdekel-sóhajtott, ahogy mindketten mereven figyeltük az előttünk elterülő értelmetlen vitát, megpróbálva teljesen kizárva azt.-Mi ez?-illantott rám, majd egyből vissza is fordult.