ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕊𝕥𝕠𝕔𝕜𝕙𝕠𝕝𝕞 𝟛.

Otthon, édes otthon. Azzal a különbséggel, hogy jelenleg nem egyedül laktam az otthonomban.

Valamikor hajnal 4 és 5 között szállt le Max magángépe, velem a fedélzeten a stockholmi reptéren. Nagyokat ásítozva ugrottam le a gép lépcsőjéről, majd megborzongtam a hűvös hajnali levegőn. Bár már június volt, Svédországban nem nagyon szökött 20-25 fok fölé a hőmérséklet ilyenkor, éjszakánként pedig kifejezetten hideg volt mindig. Összébb húztam magamon a bélelt pulóverem, amiben utaztam. Mellettem Max sem festett sokkal jobban, szemei álmosan csillogtak, és neki sem volt éppenséggel melege a RedBullos pulcsijában. A felszállást követően közös megegyezés alapján kihúztuk az egyik kanapént franciaággyá alakítva azt, így mindketten végigaludtuk a majdnem fél napos utat, de a jetlag nem bánt velünk kesztyűs kézzel, mindketten elég kótyagosan álltunk a svéd hajnalban. Megköszöntük a személyzet munkáját, majd a csomagjainkat magunk után rángatva a kijárat felé lépkedtünk.

-Mivel megyünk haza?-ásított hatalmasat Max.

-A kocsim a parkolóban áll-mormoltam a kapucnimat a fejemre húzva, ugyanis a reptéren kifejezetten sok, igen élénk ember tartózkodott. Fogalmam sincs, hogyan csinálták.

-Te vezetsz?-pillantott rám ahogy áthaladtunk a terminálon.

-Mivel én tudom a címet-léptem hozzá, majd felrántottam az ő kapucniját is, mert bár neki nem tűnt fel semmi, én értettem, ahogy a körülöttünk állók lassan ráeszméltek, hogy a valódi Max Verstappen sétálgat hajnal 4-kor a stockholmi reptéren, és ilyen alapon nekem is a közelben kéne lennem.

-Kösz-biccentett, majd megszaporáztuk lépteinket a kijárat felé. Egy lifttel az alagsorba mentünk, ahol hála égnek sértetlenül pihent az utcai Mercedesem. Kinyitottam a kulccsal, mire a kocsi meg villant, és felnyílt a csomagtartó, Max pedig ezzel egyidőben megtorpant.-Én ugyan be nem ülök ebbe-ébredt fel egy pillanat alatt.

-Verstappen, nincs időm a hülyeségeidre-fogtam meg a bőröndje fogantyúját, amit idő közben elengedett, és mind a kettőt magam után rángatták a járműig.

-De tényleg, nem láthatnak meg engem egy ilyen kocsiban-lépett azonnal utánam, és kivéve a kezemből a csomagokat ő pakolta be a csomagtartóba.

-Milyen lovagias-mormoltam, majd otthagyva kinyitottam a hátsó ajtót, és behajoltam a hátsó ülésen lévő táskához. Kirángattam belőle a fekete pulóvert és az egyszerű baseball sapkát. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd a hollandhoz fordultam.-Ezt vedd fel-dobtam oda neki.-Így kevésbé fognak felismerni. Egyébként sem szoktál feketét hordani, nem leszel feltűnő.

  -Kösz-kapta el a levegőben, majd ott helyben lekapta magáról a felsőjét, és félmeztelenül behajította a csomagtartóba. A levegő a torkomon akadt a meglepettségtől, ahogy izmai megfeszültek barna bőre alatt, így zavartan elfordultam, és beültem a volán mögé. Bekötöttem az övemet, és beállítottam a tükröket. Az arcom enyhén rózsás volt, és rettentően akartam hinni, hogy a hideg miatt, és nem Max sztriptíz előadásának hatására.

-Mehetünk?-indítottam be a motort, mikor becsukta maga mögött az ajtót.

-Igen-rakta fel fejére a baseball sapkát.-Honnan vannak nálad ilyen ruhák?-kötötte be a az övét, miközben kikormányoztam a kocsit az útra.

-Vészhelyzet esetére van egy táskám hátul-válaszoltam ahogy a belváros felé hajtottunk.

-Felteszem nem nekem tartogattad-figyelte az elsuhanó nyári tájat.

-Nem is annak, akire gondolsz-feleltem szűkszavúan az útra koncentrálva. A maradék időben nem beszéltünk, Max csendben figyelte Stockholm bel-, majd külvárosát, én pedig halkan dúdoltam a rádióban szóló slágereket. Közel 40 perc alatt értünk ki a kertvárosba, ahol az én kis kétszintes házam is volt. Behajtottam a feljárómra, majd leállítottam a motort.-Megjöttünk-csatoltak ki magamat, majd kiszálltam.